Emlékszem, 2019-ben először el sem hittük, mikor az akkor Örvényeshegyi Piknikre keresztelt rendezvény azzal indított, hogy Zalacsány mellett nyitóeseménye Al Di Meola fellépése lesz. Valószínű, hogy aztán csak azért nem került akkor az év végi szavazásokon az aktuális listák élére, mert a masszív és megbízható voksolók kevesen vállalkoztak ilyen hosszú útra a pazarnak ígérkező program kedvéért. De az akkori szem- és fültanúk tudják, akik ott voltak velem együtt, hogy a gitáros az év egyik legjobb koncertjét prezentálta. Berúgta az ajtót Zalacsány annak idején, mondhatnánk stílszerűen, ha nem a barátságos vendégszeretet jellemezné leginkább ezt a rendezvényt. A zalai tájba nem vezet autópálya, viszont kicsit Woodstock feelingje van a domboldalakon megbúvó színpadokhoz lelkesen vonuló lazán fűre telepedő nézők miatt. Igaz, mára a világ Woodstock szellemiségéből már csak trikókon őrzi a Make Love, Not War feliratot. Bár manapság mintha újra nagyon aktuális lenne. Mikor tehát immár új nevén Örvényesvölgy Fesztiválként visszatért az Édenkertbe a program, azoknak, akiket lenyűgözött anno a hely hangulata, egy pillanatig nem volt kérdéses, hogy a járvány utáni szilencium végeztével ott a helyünk. Az Édentől keletre élők hivatalból jöttek, mert elégtételnek tekintették, nyugatról (meg északról és délről) pedig nyilván a kíváncsiság ösztönözte az érkezőket.
Iván Csaba
Péntek délutánra a napsütötte édeni táj kellős közepén felállított nagyszínpadon a legérdekesebb ajánlat egy a panteizmus szellemét tükröző csillagászati előadás volt. A Juhász Gábor Trió (feat. Karosi Júlia) interpretálta a „Planets” című lemezét. A nézők egyik részét nyilván az elszánt horoszkóptanulmányozók alkothatták, akiknek meggyőződésük, hogy a bolygók befolyásolják a sorsunkat, sőt jobban megérthető segítségükkel az ember személyisége is. A többieket az egyiptomiak motiválhatták, akik csoda dolgokat fedeztek fel a tudomány és a mitológia határain – meg persze azért ne vonjuk kétségbe a zene szerepét sem. Mert azt is régóta tudjuk, hogy ha valamire már nincs jó szavunk, akkor mindig segítségünkre lehet a muzsika. Akkor is, ha műveljük, meg akkor is, ha hallgatjuk. Ebben hitt az egyéni tónusáról mindig könnyen felismerhető kiváló magyar jazzgitáros, mikor a járvány idején megírta a tematikus album kompozícióit. Juhász Gábor szerint a mai világban a Galileihez mérhető okos emberek többnyire furcsa elszigeteltségben élnek. Melankóliával szemlélhetik a sok ostobaságot, amit látnak és hallanak. Megpróbálják ugyan sziszifuszi elszántsággal felülírni a butaságokat, de ez persze sosem hálás és főleg nem is könnyű feladat. De meggyőződése szerint valójában minden zenész az okosok optimizmusát közvetíti, amikor muzsikál. Pont ezért jöttünk el meghallgatni őket az Édenszínpadhoz.
A lemezfelvételek elkészítésekor Karosi Júlia és Tony Lakatos is közreműködött, és hallgatva az anyagot, nehezen tudtam volna elképzelni az énekesnő nélkül élőben a prezentációt. A sajátos zenei szövetben a vokál szólama meghatározó fontosságú, ráadásul kifejezetten nehéz, komoly kihívás egy énekesnek. (A szaxofonos meg amúgy is, mióta nyugdíjba ment a frankfurti rádióból, még a netes térképeken is követhetetlen világvándor lett). Karosi Júlia pedig jött, látott és meggyőzött mindenkit arról, amit eddig is tudtunk, hogy nem csak a legsokoldalúbb énekesek egyike a magyar jazz szcénában, de a legpallérozottabb hang is az övé. A régi korálok és a gregorián jutott eszembe, mikor a beállás alatt hallgattam a zenekart délután, főként, mikor a Galileo’s Tears-t énekelte. Mikor még a színpadra lépés előtt megemlítettem ezt neki, diplomatikusan a klasszikus kategóriát ajánlotta. Ami, valljuk be, frappáns kompromisszum, hiszen még szélesebb spektrumot ölel fel. A koncert elején elhangzó Copernicus in Tartu is jó illusztráció arra az egyedi jazz dominálta világzenére – ha érdemes még egyáltalán műfaji definíciókkal bajlódni – ami a lemezről is szól. A dalt egyébként az ihlette, hogy a gitárosnak édesanyja gyakran mesélt szülővárosáról gyerekkorában, ahol szerinte a nagy csillagász egy ideig élt és dolgozott.
A pénteki programra tehát a panteizmus hívei gyűltek össze édeni táj ölelésében, és csak azért nem követhettük az elhangzottak illusztrációját az égi kivetítőn, mert vakítóan tűzött még a nap. A lemez tételeit követve a szférák éteri zenéje következett egymás után: a Vénuszt a Mars, a Szaturnuszt meg a Pluto követte. Bár a sorrendben nem vagyok biztos. Különleges ízét a klasszikus zene és a jazz szimbiózisa teremtette meg, bravúros áttűnések sorát hallottuk az énekszólam és a gitár főszereplésével, ahol a duett mögé egyedi, tömény és izgalmas ritmusalapot varázsolt a bőgős Kovács Zoltán és a dobos Jeszenszky György.
Pont az történt, amit ígértek. Tűnődhetett a közönség a meditáció közben, ha ahhoz volt kedve, hogy mi a különbség okosság és oktalanság között. De szomszédomat például arra motiválta a koncert, hogy megossza velem nézeteit a világ kiismerhetetlen titokzatosságáról. Egyértelműen az optimizmus zenéjének tulajdonítottam, hogy odáig nem jutottunk el, hogy az Édenben a tudás fájának keresésére induljunk. Nem lett annak jó vége sose.