Wynton Marsalis mondta róla, hogy néha „több generáción át sem bukkan fel olyan kivételes hang, mint az övé”. Cecile McLorin Salvant most ezt illusztrálandó elkészítette az idei év egyik legfigyelemreméltóbb albumát. A meglehetősen formabontó borító, a fotón egy nyelvét kinyújtó nő látható, remek képi metaforája a témának.
Iván Csaba
A Mélusine egy 14. századi mese egy nőről, aki szombatonként deréktól lefelé kígyóvá válik anyja átka miatt. „Elbűvöltek a mitológia csúnya-szép istennő-szörnyei” vallja be Salvant. Az asszony sorsa az lesz egyébként, hogy hozzámegy az őt kitartóan ostromló Raymondinhoz azzal a feltétellel, hogy szombaton a férfi soha nem láthatja. Egyszer a férj megszegi az ígéretét, győz a kíváncsisága, és belép szombaton a fürdőbe, ahol egy lent kígyótestű, fent gyönyörű nőt pillant meg. Mélusine ezután sárkánnyá változik, kirepül az ablakon, és csak akkor tér vissza, ha valamelyik rokona a halálos ágyán fekszik. A mitológiában gyakoriak az ilyen különös történetek, a haiti Vaudou-ban általa hallott Aida Wedó esete sok elemében hasonlít ehhez. Izgalmas és titokzatos mese Mélusine-története, valójában a kiszámíthatatlan női természet sorsokat befolyásoló allegóriája. Az előadó pedig felfedezte, miközben komponálni kezdett, hogy az eredeti több évszázaddal korábban keletkezett provanszál okszitán, angol és haiti kreol nyelven írt dalok megfelelően sorba illesztve tökéletes narratívát adnak. Salvant lubickolhatott, hiszen az Egyesült Államokban francia és haiti szülő gyermekeként megszületve számára természetes az eltérő kultúrák keveredése és a soknyelvűség. Ez kellett ennek a lemeznek a megszületéséhez.
A zenei különlegességet kedvelőinek is ajánlom ezt az albumot, akik szeretik a szabad átjárást a zenei idiómák és stíluskorszakok között. Cecile McLorin Salvant koncertjein eddig is szívesen adott elő frankofón dalokat, most egy egész lemezt szentel ennek kiegészítve saját kompozíciókkal. Ami igazán érdekessé teszi a zenei anyagot az a nézőpont, ahogy az énekesnő derűs nyitottsággal csodálkozik rá a történetre, A sötét titokzatosság izgató kiszámíthatatlansággá válik a dalokban. Ahogy ő fogalmazta meg: „az albumon a dolgok el lettek rejtve”. Ezt már a „Est-ce Ainsi Que Les Hommes Vivent?„-nél, a lenyűgöző albumnyitó zongoraballadánál érzékelteti velünk, ami egy Aragon szövegre írt Léo Ferré-dal adaptációja a zongora futamok érdekes diszharmoniájával. Salvant jobban szereti a ki nem mondott igazságokat, amit a dalokat hallgatva találunk meg – hol XIV. Lajos udvarában („D’un Feu Secret”), máskor egy vidéki szalon miliőjében a „La route enchantée” című sanzon esetén. Eufórikusnak tűnik a leginkább egy mediterrán bár zenekarát idézőn meghangszerelt „Il m’a vue nue”, míg rá nem jövünk, hogy ez a legdrámaibb pillanat – amikor Raymondin meglátja meztelenül a feleségét.
Végig fenntartja szellemes zenei megközelítésekkel a hallgató figyelmét, miközben meséli Mélusine történetét. Hallunk ütőhangszerszárnyalással kísért tizennegyedik századi gyerekvers-imitációt, a „Dites Moi Que Je Suis Belle” játékos incselkedés a bókok kiérdemlésére. Az ének és a kíséret minden esetben autentikusan illeszkedik (a zongorista Sullivan Fortner és Aaron Diehl, és a szaxofonos Godwin Louis feltétlenül említést érdemel), ami az évszázadok közti könnyed és kecses „átlépéseket” hallva komoly bravúr. Nem lepne meg, ha egy koreográfust is megihletne a zenei anyag. A „D’un feu secret” például egy 17. századi francia barokk dal, amiben Salvant azt is megmutathatja, hogy mit tanult Aix-en- Provence-i Milhaud Konzervatóriumban a barokk zenéről. Saját szerzeményei a pastiche kiváló illusztrációi, a „Doudou” karakteres szaxonoszólójával, vagy a középkori ízeket hordozó angolul elhangzó „Mélusine”. Meg a lezárás, a „Domna N’almucs” és a „Dame Iseut”, mikor rájövünk, hogy ez valójában vitadal és viadal két női trubadúr között.
Salvant igazi bravúrja, hogy mindent stilizál, így lesz a zenei anyag egyszerre modern és archaikus. Teremt ezáltal egy időtlen zenét, amit érdemes meghallgatni.
Cecile Mclorin Salvant: Mélusine (Nonesuch Records, 2023)
