Mit kezdhet majd Hollywood Branford életrajzával, ha egyszer egy producer elhatározza, hogy a jazzbiopic sorozatába egy fejezetet a legidősebb Marsalis fiúnak szán? A legjobban akkor jár a rendező, ha egy 2001. augusztus 4-ei koncerttel indítanak, mikor Ellis Marsalis visszavonult a New Orleans-i Egyetemen jazz tanszékéről, azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor fiaival együtt lépett színpadra a búcsúkoncertjén. A másik jó választás lehet egy 2011-es esemény, mikor kuriózumként a Marsalis Family (Ellis Marsalis, Jr., Branford Marsalis, Wynton Marsalis, Delfeayo Marsalis, and Jason Marsalis) kapta meg a NEA Jazz Masters elismerését.
Iván Csaba
Jómódot teremtett két zenetanár, az amúgy zongoraművész Ellis Louis Marsalis és a jazzénekes Dolores a gyerekeiknek. A megszokott motívumokat (a züllés és a bűn vonzása) elfelejtheti a forgatókönyvíró, egy kiegyensúlyozott családban ilyen csábítás nem hat a gyerekekre. A szülők a nevelésében pont azt az elvet követték, amit az általuk oktatott fiataloknál: „Nem a jazzre koncentrálunk, hanem a diákokra”. A legjobb helyre született tehát mai főszereplőnk 1960. augusztus 26-án a jazz szülővárosában. Testvéreivel együtt tanulhatott, komoly karriert futottak be, mert a jó példa is lehet – minden kételkedő állítása ellenére – ragadós. A dobos és vibrafonos Jason és a harsonás Delfeayo is jegyzett zenészek, de két testvér akad, akiket a világon mindenütt ismernek. Egyikük az évek óta a swing (és a blues) szellemének közvetítését, a népszerűségének növelését küldetésként vállaló Wynton (aki a Müpában is járt egy pazar Lincoln Center Orchestra koncerttel az ügy érdekében), a másik pedig augusztus hónap zenésze, a klán megmondóembere, az amerikai zenei élet szókimondó különce: Branford Marsalis.
Az univerzális muzsikus
Szerepelhetne a filmben, hogy a későbbi reneszánsz polihisztor trombitás Wyntonnal fiatalon már együtt játszott R&B zenekarokban feldolgozásokat, amivel többet kerestek, mint az apjuk. Louisiana kemény hely, a szókimondás és nem a köntörfalazás hazája, ezért Branford már akkor azt kérdezte: miért bűn az, ha egy jazz-zenész is sikeres akar lenni, és jól akar keresni? Persze apjuk is célozgatott rá idővel, hogy egyetlen hibát követett el életében, mikor annak idején nem költözött New Yorkba. Bár nem biztos, hogy komolyan gondolta, hiszen akkor ennyi büszke gyerek nem feszítene mellette a családi fotókon. Az életükben komolyan vették az apai iránymutatást: „A jazz nem népszerű? Játsszátok úgy, hogy az legyen.” Ezen az úton indult el Branford Wyntonnal Art Blakey legendás Jazz Messengers-ében. A mainstream jazz kedvelői a Branford Marsalis Quartet vezetőjeként ismerik, mások klasszikus együttesek szólistájaként emlegetik, akinek Strausstól Capriccio-jának interpretálásnál csak Vivaldi Concerto Grosso-jának szaxofonos átirata izgalmasabb kihívás. Ha pedig valaki Buckshot LeFonque jazz-hip-hop-rock groupját ismeri, végleg elbizonytalanodhat (bár ott szerepel mellette egy David Sanborn nevű szaxofonos is). Ami pedig végképp skandalum, három éven át vezette a tévés szórakoztatóiparban taroló Tonight Show Bandet. Igaz, vitte magával a Branford Marsalis Quartet három beltagját. Na, ezt azért megbánta utólag, nem állt jól neki a porondmesteri jelmez. És ne felejtsük ki Broadway előadásokhoz komponált muzsikái mellett a filmzenéit sem, köztük olyan remeklésekkel, mint a Mo’ Better Blues.
Ha létezik multiinstrumentalista zenész, miért ne nevezhetnénk Brenfordot multikulturális muzsikusnak? Minden irányzatban és műfajban otthon van, mindenhol respektálják, mert vérprofi, még azt is elnézik neki, hogy karcos louisiánai akcentussal mondja el véleményét.
A legfontosabb ember a színpadon: az énekes
A zenekar például számára egész mást jelent. Szerinte a Led Zeppelin, az Earth, Wind & Fire vagy Ornette Coleman és Miles Davis együtteseinek produkciói közt létezik egy közös nevező. Ezért játszott Stinggel a ’80-as években (olyan jazz- és session zenészekkel, mint Omar Hakim dobos, Darryl Jones basszusgitáros és Kenny Kirkland billentyűs), meg a Grateful Dead-del is. A fenti állítás is tőle származik, ne felejtsük el, őt New Orleans nevelte fel, ahol a jazz tánczene is volt kezdetben. Állítja, hogy Charlie Parker és Coleman Hawkins még értette ezt, a következő nemzedék meg már elfelejtette. Szerinte az embereknek eszükben sincs a zenei nyelvet elemezni, bonyolult szerkezeteket és struktúrákat értelmezni, mikor beülnek egy koncertre. A szemükkel „hallják” a zenét, részesei akarnak lenni a muzsika megteremtésének. Figyelik, ahogy a zenészek kommunikálnak a koncert közben, ahogy reagálnak egymás ötleteire.
A közönség mindig a „frontemberre” kíváncsi, aki kezdetben a jazzben is az énekes volt, később pedig többnyire a vezető fúvósok, mint Lester Young, Dexter Gordon vagy később Wayne Shorter. A zenekarnak a szólistát ki kell szolgálnia. Clint Eastwood 1988-as filmjében a Birdben van egy jelenet, amit Branford gyakran idéz, mert átélte fiatalon, mikor az énekesnő megfordul, és átkokat szórva ráripakodik a zenészre, aki megpróbálja lejátszani őt a színpadról. Ezért, mikor olyasmivel állít oda hozzá valaki manapság: „Ember, hallottad ezt meg azt a basszusgitárost? Úgy tud játszani, mint Charlie Parker”, mindig visszakérdez, ha basszusgitáros, akkor az mire jó? Nem ez a dolga. Gyakran elmeséli, hogy mikor Kurt Ellinggel közös projektjüket játszották, a közönség még akkor is csak a kiváló énekesre figyelt, mikor ő kisétált a színpad szélére, és gesztusaival jelezte: „Az ő szólóikat figyeljétek, én is ezt teszem.”
Azt tudd, mit ne tegyél!
Déli kötődését soha nem tagadta meg, imádja New Orleanst, az itteni focicsapat az egyetlen, amiért rajong, és mikor 2002-ben megalapította saját kiadóját, a Marsalis Music-ot, nem volt kérdés, kik szerepelnek majd a katalógusban: a Marsalis család tagjainak albumai mellett Claudia Acuña, Harry Connick Jr., Doug Wamble, Miguel Zenón szerepelt a kínálatban. A 2005-ös Katrina hurrikán után is Marsalis és Connick az elsők közt jött segíteni, a baj elmúltával hozták létre a New Orleans-i Musicians Village-t, amelynek középpontjában az Ellis Marsalis Zenei Központ áll. Branford kiadói filozófiája is elég karakteres, nem érdeklik olyan divatos sztárok, mint Kamasi Washington („nem az igazi jazz-játékosok tartják őt nagyra”). Robert Glasper is csak „valami jazzhez hasonlót játszik, de korlátozott jazz szókinccsel”. Megmondóemberünk nem kertel.
Marsalist nem érdeklik a showbusiness üzleti logikát követő kimondatlan szabályai sem. A Branford Marsalis Quartet mára az együtt töltött idő alapján a jazz Rolling Stones-a, és eszében sincs cserélgetni az újdonság kedvéért a zenészeket a formációjában. Már az első 1986-os felállás (Kenny Kirkland zongora,, Jeff „Tain” Watts dob és Robert Hurst basszusgitár) tökéletes kollaborációban működött, negyedik albumuk, az I Heard You Twice the First Time (1992) Grammy-díjat is nyert. De Kirkland halála miatt át kellett szerveznie, akkor érkezett Eric Revis basszusgitáros, Joey Calderazzo zongorista (kettőjük különleges duóalbuma a Songs of Mirth and Melancholy), aztán 2012-ben pedig beült Justin Faulkner a dobok mögé. Azóta ez a felállás. Megcsinálták 2019-ben minden gyűjtő féltve őrzött kincsét, a megunhatatlan postbop albumot, a „The Secret Between the Shadow and the Soul”-t. Még fiatalon a Decoy című legendás lemez elkészítésekor (ahol Darryl Jones először feltűnt) tanulta el Davistől az elvet, amit azóta követ: „Miles, soha nem mondta meg, mit csináljon valaki. Azt mondta meg, mit ne csináljon”.
A tagcseréket mellett a másik visszatérő kérdés, amit ki nem állhat: milyen újdonság várható az új turnén? Miért, kérdez vissza ilyenkor, Einstein a relativitáselmélet kiadása után milyen újdonsággal rukkolt elő a következő évben? 62 éves, olyan életpálya van mögötte, hogy nem kell senkire és semmire tekintettel lennie. Próbálják diplomatikusabb vélemények megfogalmazására rábeszélni, de Martin Luther Kinget idézi ilyenkor, aki minkor egy belvárosban tervezett demonstráció veszélyeire próbálták figyelmeztetni, így válaszolt: „Megcsináljuk, mindegy, hogy reagálnak, végig fogunk menni az utcán”. Ezért a film utolsó mondatát a zenész fogja mondani széles mosollyal a kamerába nézve: Ne foglalkozz mások
véleményével, csináld meg!
