„Nehéz elhinni, hogy az egyik generációban ikonikus művész a következő nemzedéknek ennyire ismeretlen lehet” jelentette ki Darrell Grant zongorista, a Portland State University tanára, mikor összeállított egy koncertanyagot a tanítványainak a zenész legismertebb szerzeményeiből, illusztrálandó, hogy Sting milyen fontos szerző a jazz számára. De azért csendben ismerjük el, a felvetésében van némi igazság más szerzők esetében is. Az idősebbek fejében elindulnak a lejátszók olyan dalcímek hallatán, mint a „Message in a Bottle” meg az „Every Breath You Take”, míg a fiatalok egy jó része számára a sting szó is pusztán fullánkot jelent angolórán, ha választékosabb a szókincsük, vagy a szlenget is ismerik. Felhasználjuk az alkalmat, hogy az 1951. október 2-án született muzsikus lett a hónap zenésze, hogy végre a jazz színeit is markánsan megjelenítő tisztességesen megfestett portrét készítsünk róla. Aki kedvet kap az említett zenék meghallgatására, utólag hálás lesz érte.
Iván Csaba
Wallsendet, a szülővárosát később meg is örökítette a 2014-es The Last Ship című a Chicagó-i premier után hamarosan a Broadwayre kerülő musicaljében, melynek története az ottani hajógyár válságából és saját gyerekkori emlékeiből lett összegyúrva. Egy tejesember és egy hajdan klasszikus zongoraórákon edződött fodrász anyuka fia előtt nagyjából két út állhatott volna az öböl partján a régi vicc alternatívája szerint: az egyik az alkoholizmus, a másik meg járhatatlan. Mikor a közeli Newcastle-be települt a család, ahol az emberek szintén szívesebben adták egymás kezébe egy kocsma, mint a könyvtár kilincsét, Gordon Matthew Thomas Sumner elenben főiskolára járt, miközben olyan előadókra figyelve tanult megszállottan gitározni a nagybátyjától örökölt spanyolgitárján, mint Clapton a Creamből és Jimi Hendrix. Aztán idővel már fel is léphetett és rock- meg jazzklubokban a tehetséges amatőrök bemutatkozására szánt koraesti órákban. Rövid, de intenzív tanári pályafutását lezárva – melynek tanulságait a „Don’t Stand So Close To Me” című dalban örökített meg – hamarosan Londonba költözött azzal a meggyőződéssel, hogy a muzsikálásból meg tud élni. Ha Steve Wozniak járt volna a 70-es években a londoni klubokba, ráismert volna szellemi testvérére. Olyasmin agyalt, ami addig nem létezett, és a kudarc lehetősége genetikusan hiányzott a gondolkodásából. Igazi „kocka” volt Sting, a zenei világ Steve Jobs-sza. Játszott popot, reggae-t, soult, sőt a New Age és New Wave mellett még jazzt is, míg le nem vonta a következtetést, hogy „túl fiatal ahhoz, hogy hippi legyen, ahhoz meg túl öreg, hogy punk”. Stewart Copeland amerikai dobos vette rá, hogy tegyen egy próbát a rockkal. Így alakult meg még a költözés évében, 1977-ben Andy Summers gitárossal kiegészülve triójuk, ami Rock and Roll Hírességek Csarnokában találta magát idővel. A választott nevük, a Police, hatásos és áthallásos volt egyszerre. A punk felé hajló fazonok ritkán szerveztek közös nyári tábort a rendőrséggel, a zenészek pedig, ahogy Keith Richards mesélte el életrajzi könyvében, nem velük tervezték a teamépítő tréningeket. Mikor egyszer beszóltak az öltözőjükbe, hogy itt a Police, Ronnie Wooddal pillanatok alatt jelentős mennyiségű fehér port sikerült a vécén lehúzniuk, mire besétált hozzájuk a három zenész.
A fúziós rock-reggae viszont nyerő párosításnak bizonyult, egy prostiról szóló dalukkal, a „Roxanne”-nal be is futottak. A BBC vállalta a leghatásosabb promóciót azzal, hogy letiltotta műsorba kerülését. Négy jól fogyó album (az Outlandos D’Amour, a Regatta De Blanc, a Zenyatta Mondatta és a Ghost in the Machine), majd egy sikeres világturné után feloszlottak. Sting szólókarrierjének kezdetét mindenki tanulmányozhatja az 1987-ben Grammy-díjat kapott Michael Apted rendezte Bring On the Night című filmből, ami egyszerre biopic és dokufilm, mert a The Dream of the Blue Turtles című debütáló szólóalbum elkészültét meséli el a műhelymunkálatoktól a párizsi Théâtre Mogadorban tartott első koncertig. A Bring On the Night című 1986-ban megjelent koncertalbumra is a Sting oeuvre-ből válogattak, illusztrálva Gordon Matthew Thomas Sumner legeredetibb találmányát, mert ő saját kompozícióiból készített szellemes remixet átszerkesztve, áthangszerelve az eredetieket. Az eredmény? A jazz harmonizáció segítségével szintet lépett, egy sűrűbben izgalmasabban szóló zenét teremtett, amiben a hangszerek használata kreatívabb lett, a jazz-zenészektől eltanult technikákkal. A turnékon pedig nagyon jól szólt, mert ugyanaz az a prominens jazzcsapat kísérte, akik a filmben is láthatók: Kenny Kirkland zongorista, Branford Marsalis szaxofonos, a basszusgitáros Darryl Jones, a dobos Omar Hakim, meg a vokalista Dolette McDonald és Janice Pendarvis.
A Nothing Like the Sun albumot 1987 márciusa és augusztusa között rögzítették a montserrati Air Studiosban. Ennek szólóban készült második stúdióalbumnak az adta a különlegességet, ahogy Sting a gitártechnika más más területeinek kiválóságait invitálta meg: Andy Summers, Eric Clapton , Mark Knopfler és Hiram Bullock közreműködtek felvételek elkészítésénél. Olyan emblematikus dalokban, mint „Englishman In New York”, és olyan elgondolkodtató kompozíciókban, mint a „History Will Teach Us Nothing” mutatta meg, hogy a zenéje más dimenziót képvisel. Az albumai tematikusak, az 1991-es „Soul Cages” például a szülei elvesztése (mindketten rákban haltak meg néhány hónapon belül) indította meditáció, a 1993-as „Ten Summoner’s Tales” után pedig a filmesek is felfedezték, úgyis mint színészt (az alakításai feledhetők) másrészt mint egy komponista csodabogarat, aki gitáron, basszusgitáron, mandolinon, zongorán, szájharmonikán, szaxofonon és pánsípon is játszik. A filmzenéiben pont az az eredeti, ami lemezekre írt kompozícióiban is: a jazz gazdagabb harmóniavilágára épülnek, ami egy jó zenésznek mindig érdekes kihívás. A nagy lázadó valójában idővel konzervatívvá vált, szerinte a közönség megjegyezhető dallam nélkül nem szerethet meg egy dalt. A speciális harmóniamenetekre eljátszott dallamvariánsok pedig minden zenészből előcsalogatják a bennük rejtőző spontán kreativitást. Azért nyúlnak gyakran a Sting Daloskönyvhöz a zenészek a mai napig, mivel szerzeményei egyszerre kínálja fel a zenésznek a virtuozitást és a népszerűséget. A kottái a legnehezebb dolgot tudják: bonyolult dolgokat egyszerűnek láttatni.
Ezért készült a Jazz Tribute to Sting and The Police című album, ezért készítette el a Tierney Sutton Band a „The Sting Variations”-t, aminek az elején Davis „So What” című számának motívumait is elrejtette. Darrell Grant pedig ezért állította össze tanítványainak az említett műsort, amit ezekkel a gondolatokkal konferált fel: „Sting zenéje gyönyörű eszközöket biztosít számunkra, jazz-zenészek számára, hogy azt tegyük, amihez a legjobban értünk. Egyedi harmóniáival kísérve meséljünk el történeteket, amelyek arról szólnak, hogy kik vagyunk és milyen most az életünk.”
Stingtől meg lehet tanulni, hogy nem az az életművész, aki fényűzően él, hanem inkább az, aki okos, mert meg tudja különböztetni a valóban fontos dolgokat a lényegtelenektől. Nem hiszi, hogy az a bátorság, ha valaki mindent meg mer tenni és ki mer mondani. Ha szerencséjük van, hallgatni fognak rá a gyerekei.
