Keller András új Bartók-lemezéről
Keller András és a Concerto Budapest Bartók-lemeze felettébb figyelemreméltó. Ugyan rövid, elfért volna még rajta a Táncszvit vagy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, de a bejátszás kiválósága mellett ez nem lényeges. Két mű szerepel rajta: a Magyar képek és a Concerto zenekarra. Kétszer öt tétel.
Zay Balázs
Valamelyest olyan e két darab párosítása, mintha Debussy Kis szvitje és A tenger szólalna meg egymás után. A kis szvit négykezes zongoradarab, melyet Debussy barátja, Henri Büsser ültetett át zenekarra. Kisebb forma, kisebb együttes, mégis sok van benne Debussy zenéjének lényegéből. A ritkábban felcsendülő Magyra képek ugyancsak zongoradarab-átirat, több kis műé: Este a székelyeknél, Medvetánc, Melódia, Kicsit ázottan, Ürögi kanásztánc. A szerző 1931-ben készítette el a kiválasztott korábbi darabok zenekari változatát és fűzte össze őket rövid, de jelentős alkotássá. Mindig Matisse Zene című alkotása jut róla eszembe.Egyszerűség, minden felesleges hiánya, őszinteség, természetközelség, misztikum, emberi lépték. Ahogy Debussy Kis szvitje a nagyobb volumenű művektől némiképp eltérő jelleggel köti a szerző életművét a mégiscsak alapot jelentő impresszionista képzőművészethez, s egészíti ki azt ezáltal, úgy jelent abszolút pluszt Bartók öttételes zenekari műve is az oeuvre egésze tekintetében. Aztán a Concerto a csúcs, a befejezés, a nagy formátumú beteljesedés, akárcsak A tenger Debussynél.
Bár apróság és a fordítás nem könnyű, az Este a székelyeknél An evening in the village-ként való visszaadása nem pontos. An evening among Székler people, An evening among Székely people, An Evening among Transsylvanian people jobb lett volna. Már ez a darab mutatja, hogy kivételes előadásról van szó. halkan indul, s egyfajta crescendós építkezés később is megfigyelhető. A kidolgozás egészen példás, kiváltképp a térbeliség, semmi nem nyom el semmit – ahogy az említett Matisse-kép is egyenlőséget mutat. A kis művön végighalad ez a teljes téri kiegyensúlyozottság.
A Concerto zenekarra azt mutatja, Keller nemcsak mélység tekintetében törekszik kiegyensúlyozottságra. Mahler IX. Szimfóniája esetében is feltűnt, hogy preferálja a lassabb haladást és kerüli a partitúrában meghatározott tempóváltásokon túli hirtelen módosításokat. Így a zene eredi folyása kiemelkedő módon megmutatkozik, másrészt számos részlet tárul fel. Az I. tétel kifejezetten mérsékelt tempója ugyan a zene kevésbé dinamikus feltárulását eredményezi, viszont számos olyan részlet és reláció tárul fel, melyek egyébként kevésbé érvényesül. Ráadásul – és ez abszolút indokolja az összeállítást – a nyitótétel introvertáltabb megszólaltatása feltárja kapcsolatát az Este a székelyeknél című darabbal.
Keller előadása a Concertóról kifejezetten kamarazenei, de nem az együttes mérete tekintetében, hanem a zene transzparenciája viszonylatéban. Ez végig érvényesül, s kiemelkedő eredményhez vezet a IV. tételben, mely ugyancsak visszautal a Magyar képek világára, s egyszerre temtós és kiegyensúlyozott. Tulajdonképpen érdekes helyet foglal el az az elsőadás a Concerto diszkográfiájában. Olyan alkotásról van szó, melynek előadástörténete jól rekonstruálható. A Serge Koussevitsky megrendelésére született általa bemutatott műnek nem ismerjük ugyan az ősbemutatóját, de fennmaradt Koussevitsky második, rádió által közvetített előadása. Sajnos azt nem tudjuk, hogy miként szólalt meg a darab a Garaguly Károly vezényelte magyarországi bemutatón. A mú bevett megközelyítése hamar kialakult, ugyanis már Koussevitsky pálcája alatt körvonalazódott. Nyilván Bartóknak az előadás pontosságával kapcsolatos szigora is ott van annak hátterében, hogy az előadások nagy része az oly sok különbség ellenére is hasonló alapformájú. Ebből kevés lóg ki, tudomásom szerint Roberto Benzi és Hiroyuki Iwaki azok a karmesterek, akik a hagyományos formától jelentősen eltérő módon ragadták meg. A fő irány persze elágazik. Fő irány a Reiner Frigyes, Kocsis Zoltán képviselte szigorúan pontos, quasi objektív megközelítés, valamint a több szubjektivitást megengedő, mely egyébként nem feltétlenül kevésbé objektív. Ebbe a legjobbnak – és az abszolút legjobbak – Karajan korábbi felvételét tartom a Berlini Filharmonikusokkal és Rafael Kubelíkét a Bostoni Filharmonikus Zenekarral (mindkettő Deutsche Grammophon). S ha valamiféle középpontit kellene mondani, Solti mondanám, elsősorban a második bejátszást a chicagói Filharmonikus Zenekarral (Decca).
S hol van Keller? Az egyenletes tempóra figyelemmel ebben az esetben is felvethető a kapcsolódós Jascha Horensteinhez, akivel stúdiófelvétel nem készült, de fennmaradt egy élő előadás a Francia Nemzeti Zenekarral. Persze az sokkal szimfonikusabb, mint Keller finom faktúrájú, részleteket el nem fedő zenei szövése. Fő szempontnak azt látom, hogy meg tudott maradni a mű már kezdetben – és nyilván cseppet sem véletlenül – kialakult előadási hagyományánál úgy, hogy közben a többitől karakteresen eltérő és sok újat mutató interpretációt sikerült létrehozni. Míg Benzi és Iwaki kívül van a hagyományos formán, Keller nem léett ki belőle, mégis új relációkat tudott integrálni.
Nem tudjuk, a Concerto IV. tételében a Szép vagy, gyönyőrű vagy, Magyarország című dalt direkt akarta-e idézni Bartók, vagy tudattalanul alakult erre emlékeztető módon a kérdéses rész. Amikor Pásztory Dittát kérdezték erről, azt mondta, nincs tudomása erről. Mindenesetre Keller lemeze egész meglepő módon köti össze a Magyar képeket és az Amerikában keletkezett Concertót. Kivételes lemez.
TACET 0262-4
