A Jazztérkép vendége: Szabó Dániel
A Jazztérkép a Gramofon exkluzív interjúsorozata, melyben olyan zenészek a vendégeink, akik otthonosan mozognak a jazz, a kortárs, a klasszikus vagy épp a népzene dimenzióiban is. Elismert és sikeres előadók, szerzők és oktatók itthon és külföldön. Miért exkluzív? Mert a sztereotip közhelyek helyett a lényegre koncentrálunk: miért merik lebontani a „falakat” – máshol meg felépíteni – időnként a zenei labirintusban, kikre figyelnek ők? A személyes és sokszor szubjektív válaszok teszik érdekessé ezeket a portrékat. Ezúttal a Magyar Jazz Szövetség által idén Gonda János-díjjal kitüntetett kiváló zongorista, Szabó Dániel válaszolt a rendhagyó kérdésekre.
Iván Csaba
DEFINÍCIÓK
A jazz lételeme a lázadás, az ellenállás. A 21. században van ennek még létjogosultsága?
Remélem…! Nem gondolom, hogy manapság a jazz csak a lázadás közegében fejlődne, bár valóban volt egy mára letűnt aranykora ennek Amerikában. Szerintem minden egyes őszinte és spontán zenei megnyilvánulással kifejezhetjük az ellenállásunkat vagy éppen lázadásunkat valamivel szemben, ami falakat épít, begyöpösödött, gátolja a megújulást vagy éppen rombol. A jazz mindig rugalmas, befogadó és kifejezi a szellem szabadságát.
A szuverén egyén szabad döntései az életében hasonlítanak az improvizációhoz. Az önbizalma abból táplálkozik, hogy nincs olyan helyzet, amit a már megszerzett tudása segítségével ne tudna megoldani. A jazz lételeme a demokrácia?
A szuverenitást, az egyén szabadságát a mindenkori körülményektől függetlenül is meg kell és meg lehet őrizni! A jazzben csak a demokrácia működik, a színpadon mindenképp, hiszen ez egy abszolút közösségi, interaktív műfaj. Az ötvenes években tiltott volt Magyarországon, mégis játszották underground jelleggel. Úgyhogy nincs mitől tartanunk…
Amerikában jazzt játszani egy európainak mindig nagy kihívás. Igaz ez még ma is?
Egyszerre kihívás és hatalmas lehetőség. Rá kell tudni ülni a hullámokra, együtt lélegezni az ottani élettel, alkalmazkodni, és akkor már nem számítanak a címkék, nem „európaiként”, hanem partnerként muzsikálsz a többiekkel, akikkel kölcsönösen stimuláljátok egymást!
AMERIKAI ANZIX
Éltél, tanultál és dolgoztál Amerikában. Mi az, amit szívesen importálnál onnan az ott látottakból? Mi a legnehezebb a kinti zenész létben?
Nekem, közép-kelet-európai „származéknak” a pozitív(abb) életszemlélet, a proaktivitás, a kezdeményező készség állandó jelenléte, és a csapatmunkára, az együttműködésre való igény a legvonzóbb. Ezek ott általános társadalmi jellemzők, és a zenei életet is meghatározzák – jót tesznek neki. Kiemelkedni viszont zenészként sem könnyű, amikor még négyen laknak legalább csak a Te utcádban rajtad kívül, akik brutálisan jól muzsikálnak… Nagy a „tömeg”, hiszen a helyi tehetségek és ott élő sztárok mellett rengeteg a „bevándorló” zenész, akik a világ négy sarkából érkeznek. Mindez alázatra nevel, és állandó fejlődésre késztet, „primadonnáskodásnak” ebben a közegben nincs helye. A szakmai felkészültség az alap, de nagyon fontos az alkalmazkodni tudás képessége is. Nekem sem volt könnyű az elején, és hálás vagyok, hogy már az első évben kitették a fotómat az akkori legjobb Los Angeles-i jazz club, a Blue Whale falára néhány jól sikerült koncert után. Váratlan volt, szokatlan és persze megtisztelő nagy nevek mellett látni a portrémat, ahányszor (és elég sokszor) ott játszottam. Nagy szükségem volt akkor erre a „láthatatlan világból” érkező bátorításra ottani életem óriási kihívásokkal teli első időszakban. Gyorsan feltűnt, hogy ottani zenészek nem törekednek úgy szorosabb baráti kötelékek kialakítására, mint az európiaiak. A gyors tempójú, gigantikus méretű városokban, mint New York vagy Los Angeles, maximálisan összpontosítani kell a színpadon, aztán másnap mindenki megy tovább a következő „állomásra”, próbák és koncertek következnek, ez az intenzív létezés a feltétele az egzisztenciális stabilitásnak az ottani életben. A mélyebb emberi kapcsolatok a családra korlátozódnak, a társasági életre kevesebb idő jut. Más a helyzet egy turné esetében, ilyenkor az összekovácsolódás garantált és a „buli”-faktor is megemelkedik, ami persze soha nem mehet a zenei teljesítmény rovására. A sors iróniája, hogy LA-ben épp egy ott született amerikai lett a legjobb barátom, akivel ugyanolyan mély beszélgetéseket lehetett folytatni a „görbe esték” keretében, még a legjobb pasadenai sörfőzdébe is ő vitt el. Barátságunkat, mivel sokszor megyek vissza játszani, dolgozni, sikerült máig életben tartanunk.
BALANSZ
A zeneszerzés, az előadóművészet vagy oktatás hangsúlyosabb a pályád jelenlegi szakaszában?
Ezeknek a „nagyjából” egészséges kombinációja éltet. Nálam a művészi tevékenység, az előadóművészet, a zeneszerzés és az oktatás kölcsönösen inspirálják egymást, de ha választanom kellene, akkor az alkotást és a színpadot tenném az első helyre.
Egy jó zenész mindig jó tanár is? Mi a módszeredben az alapvetés, ami a legfontosabb követendő elv?
Nem minden jó zenész jó tanár. Ugyanakkor, egy jó tanár jó zenész is kell, legyen, ha nem is feltétlenül aktív színpadi ember. Oktatóként nincs egyetlen jól bevált módszerem, viszont a mai fiatalok esetében nagyon fontosnak tartom, hogy kiszakítsam őket az „egyperces”, Instagram-kultúrából, és fejlesszem az elmélyülési és fókuszálási képességüket, amely nélkül nincs zene és érdemi zenélés!
A fesztiválgyőzelmek miben segítettek a karrier felépítésében? Visszatekintve melyik nyitott ki a legtöbb ajtót előtted?
Szerintem a versenyek legnagyobb hozadéka az, hogy az ember intenzíven felkészül rájuk, és ezáltal fejlődik. Fontos, hogy a nemzetközi versenyeken új kapcsolatok szövődhetnek, ráláthatunk arra, hogy mi történik a zenében világszerte. Nem szégyen kimondani azt sem, hogy versenygyőzelmekkel komoly pénzdíjakat is nyertem, megengedhettem magamnak, hogy hangszereket vegyek. Ami a karriert illeti, egyik verseny sem hozott áttörést, de mindegyik hozzátett valamit a kibontakozásomhoz. A legtöbb hozadéka az egyhetes, feszített tempójú „Martial Solal” világversenynek volt, ahonnan elhoztam „„Párizsi Nagydíjat”. A pénzjutalom mellett turnét szerveztek nekem és a triómnak Franciaországban és Svájcban. Nagy öröm és büszkeség volt az amerikai „ASCAP – Symphonic Jazz Orchestra – George Duke” zeneszerzői díja is, amit évente csak egyetlen embernek ítélnek oda. De idővel el kell tudni engedni a versenyzést, sőt, ha valaki bele se kezd, az sem baj… Egyébként örömmel tapasztalom a magyar jazz élet pozitív tendenciáit ebben is, egyre több világlátott fiatal tér haza versenyek, külföldi tanulmányok után, ez és az internet segíti a nemzetközi mércéhez igazodást.
Létezik koncepció, amivel szeretnéd gazdagabbá tenni játékodat? A hangzás vagy a technika megújítása, gazdagítása érdekel igazán?
„Egyetlen” koncepcióm nincs, komplexen próbálom fejleszteni a játékomat. Mostanában koncentráltan törekszem arra, hogy gyakorláskor, amennyire az adott pillanatban tőlem telik, maximális tudatossággal legyek jelen. Ez nem mindig könnyű feladat, viszont fejleszti a színpadi jelenlétet és segít a fókuszt, a zenébe való teljes „belefeledkezést”.
VILLÁMKÉRDÉSEK
Ki volt a három legfontosabb mentor itthon a pályádon?
A klasszikus zongorázás, az improvizáció és a zeneszerzés terén Apagyi Mária, a jazz- zongorázásban Binder Károly, a jazzműfaj komplex megközelítésében Gonda János. Továbbá azok a kiváló magyar jazz muzsikusok, akiknek már gyerekként rendszeresen látogattam a koncertjeit.
Kik voltak a legfontosabb mentorok külföldön?
Danilo Perez és Jerry Bergonzi (jazz-zongora), Bob Brookmeyer és Vince Mendoza (jazz- zeneszerzés-hangszerelés), Peter Erskine (jazz és színpadi gyakorlat), Chris Rozé és Stephen Hartke (klasszikus zeneszerzés, hangszerelés), Thomas Newman és Bruce Broughton (filmzene). Akadnak, akikkel nem iskolában találkoztam, hanem együtt dolgoztam vagy dolgozom, lemezeket készítettem velük. Ilyen folyamatos inspirációt nyújtó mesterek a számomra: Chris Potter, Peter Erskine, Kurt Rosenwinkel, és megemlítendő a kreatív, izgalmas kaliforniai zenei közegből – akikkel 8 éven át és azóta is együtt dolgozom – a Bill Evans-trióból is ismert Joe LaBarbera, vagy a zseniális fiatal szaxofonos, Danny Janklow.
Ki az a három zenész, aki nem zongorista, de fontos a hatása a játékodra?
Széles a skála, direkt NEM jazz-zenészeket említek, mert úgy még nehezebb lenne a dolgom… Claudio Abbado – karmesterként, a zene egészéhez való csodálatos viszonyulásával, Erykah Badu és Ledisi – imádom az R&B-t es ezt a két zseniális énekesnőt – Ledisi egyébként elképesztően énekel jazzt is. És bónusz, negyedikként az Emerson String Quartet.
Ki az, aki játékával, munkáival érezhetően átírta a jazzidióma addig elfogadott definícióját?
Nincs ilyen, pontosabban sok van…Dizzy Gillespie és Charlie Parker, Miles Davis, John Coltrane, Cecil Taylor, Ornette Coleman, Joe Zawinul, Wayne Shorter Quartet…
JAZZMŰHELY
A zene esetén tekinthetjük az irodalomhoz hasonlóan intertextextualitásnak a zenei műfajok és stílusok egymásra gyakorolt hatását. Melyik ilyen tendencia a legjelentősebb?
Nem tudnám megmondani, melyik a legjelentősebb tendencia. Óriási volt az egymásra hatás a jazz és a hip hop között utóbbi megjelenésének első korszakában, de említhetnem a népzenék és a szintén népzenéből érkező afro-amerikai jazz kölcsönhatását is, nem beszélve a „komolyzene” és a jazz összefonodásairól. De egy kortárs jazzfelvételen látensen jelen van (vagy lehet) a bebop, a swing korszak vagy akár a ragtime is. Érdemes meghallgatni Nicholas Payton „Cannabis Rag” című felvételét, amely fantasztikus példája a kortárs hip hop, a (poszt)modern jazz és a new orleans-i ragtime egymásra hatásának.
A saját munkákban ez tetten érhető?
Kettős képzettségemnek köszönhetően én ezt a „third stream” műfajában szoktam leginkább megvalósítani, azaz a klasszikus zene és a jazz integrált formáit keresem. A „Visionary” című, kamarazenekarral felvett albumom, amelyen a legendás Peter Erskine dobol (az ő kiadója, a Fuzzymusic jelentette meg a lemezt). Erre az albumra zeneszerző- hangszerelőként különösen büszke vagyok, Peter öt kategóriában küldte be Grammy- jelölésre, és bár jelölést nem kaptunk, a neves JAZZIZ magazin az „Év legjobb albumai” listáján az első ötbe került Brad Mehldau és Esperanza Spaulding mellett. Ennek folytatásaként rendelte meg Erskine „Resources” című, vonószenekarra írt kompozíciómat, aminek debütálása Erskine közreműködésével a bécsi Musikvereinben volt. Budapesten működik ennek jegyében egy másik formációm, a „Szabó Dániel Nonett”, egy csellót, fafúvósokat és ritmus-szekciót is magában foglaló kilenc tagú együttes, amelynek a tagjai mindannyian a hazai jazz- és klasszikus szcéna élvonalbeli muzsikusai. Az általam készített Sosztakovics, Bartók, Ligeti, és Ravel átiratokat játsszuk, melyekben a jazz improvizatív nyelvezetét és harmóniavilágát is felhasználom. Ezt a közönség is hallhatta a Magyar Zene Házában, a pécsi Liszt-teremben vagy a tavalyi „Ligeti 100” fesztiválon a BMC-ben. Bebizonyítva, hogy nemcsak a ’komolyzene’ komoly!
A jazz és a kortárs zene, a kamaramuzsikálásban gyakran izgalmasan talál egymásra. Komponálásban vagy hangszerelésben a zongorista előnyben van? Előfordul, hogy a kompozíciód a zenészek karakterére van kitalálva? A klasszikus zenészeknek mennyire megy jól az improvizáció?
Egyértelmű igen a válasz. Ezt a tanítványaim is sokszor hallhatják tőlem. Sajnos a klasszikus zenei képzésben nincs jelen az improvizáció oktatása, tisztelet a kivételnek. Ez sajnálatos és abszurd, hiszen Bach, Mozart és Liszt is improvizáltak. Chick Corea is improvizálta a Mozart- zongoraverseny kadenciáját Debrecenben, de tőle ez nem meglepő. Ha jól emlékszem, a szintén világsztár karmester-zongoraművész Daniel Barenboim is csinált már ilyet. Ezt vissza kellene hozni a mai gyakorlatba. Amikor klasszikus jellegű darabokat írok, sokszor törekszem arra, hogy a megírt szólamok rögtönzés-szerűek legyenek, én így tudok kicsit segíteni ezen a helyzeten… Fontos lenne nagyon, hogy már kisgyermekkortól kezdve oktassák a rögtönzést a hagyományos repertoár mellett. Én ebben nőttem fel, sok mindent ennek köszönhetek. Szerintem az improvizáció az emberi létezés alapvető készsége, fejlesztése tehát nemcsak művészi szempontból lenne fontos.
Egy jazz-zenész eredetiségének van köze a spiritualitáshoz?
Ez nehéz kérdés, nem érzem, hogy lenne jogom ezt eldönteni. Az biztos, hogy John Coltrane, Sonny Rollins, Wayne Shorter, Keith Jarrett, Brian Blade vagy éppen Brad Mehldau, mind spirituális indíttatású művészek, akik nagyon eredeti, saját hanggal rendelkeznek. A „saját hang” egyben önazonosságot is jelent, ezt pedig nem könnyű elérnie senkinek. Úgy gondolom, hogy akik „befelé” haladva keresgélnek, azok nagyobb eséllyel jutnak el az önazonossághoz – ezzel együtt az eredetiséghez – is!
A zenész szakma menedzselése nálunk mennyire professzionálisan működik?
Fontos téma. Az utóbbi időben a los angeles-i Sam First jazz klubban háromszor is „sold out” estünk volt a kinti zenekaraimmal, itthon is örömmel érzékelem, hogy a jazzt kedvelő közönség létszáma növekedett. Magyarországon vannak kiváló, a jazz iránt mélyen elkötelezett koncertszervezők és újságírók – ez nagyon jó. Nemcsak az olyan kiemelt helyszíneken, mint a MÜPA, hanem a fővárosi „underground” színtereken is teltházas fellépéseim voltak mostanság. Emlékszem, hogy jazztanszakos koromban, 2000 körül és után, ennél lényegesen bizonytalanabb lábakon állt a közönségszervezés – az érdeklődés is más volt. Ma fiatalokat is látok, saját kamasz fiam is imádja a jazzt, és a barátaival együtt új felvételeket fedeznek fel és küldözgetnek egymásnak. Pécsen általam szervezett az őszi jazz fesztiválra is pótszékeket kellett bevitetnünk. Valójában azonban hiányzik egy jól kiépült menedzsment és ügynökség-hálózat. Nekem sincs menedzserem, ahogy sok hozzám hasonlóan szakmailag aktív, világszínvonalon játszó és keresett kollegámnak sem. De tapasztalatból tudom, hogy ez ma Amerikában sincs másként. Telitett a piac, nagy a verseny, ezért csak az önmenedzselésre lehet építeni. Profi menedzser általában akkor lép be a képbe, amikor látja a jelentős anyagi haszon lehetőségét – amikor Te már felépítetted „magad”. Ez régebben ott is másként volt. Például Danilo Perezt, a ma már Grammy-díjas zongoristát, akivel decemberben felléptünk a MÜPA-ban, annak idején, még fiatal, pályakezdő korában „felfedezte” egy menedzser, és együtt építették fel Danilo karrierjét éveken át. Ma már ez szinte elképzelhetetlen.
A hazatérésed mindig eseményszámba megy. Ennyire jól menedzseled a pályádat? A zenészek mindig értik ennek fontosságát?
Jól menedzselem a pályámat…? Azt hiszem, hogy nem csinálom rosszul, de lehetne jobban is. Egy bizonyos ponton túl inkább megtanulok vagy írok egy új számot ahelyett, hogy írjak még egy koncert-szervezős emailt, vagy felposztoljak valami „nagyszerűt” az Instagramra vagy a Facebookra. Vannak, akik nálam sokkal többet használják a social médiát, ezzel akkor nincs is baj, ha van mögötte tartalom. Ezzel együtt a közösségi média egy felületes, sokszor a valóságot torzító, virtuális világ, míg az értékes zene hiteles és valóságos kell, hogy legyen. Vannak olyan durván elfoglalt időszakok is az életemben, amikor a posztolás és önreklám kimondottan teher, annyi fontos zenei munkát kell elvégeznem, miközben tudom, hogy erre szükség van, ha nem akarok a perifériára szorulni. Ősszel, mikor nagyon sokat utaztam, eszembe jutott, hogy milyen nagy szükségem lenne legalább egy asszisztensre, aki elvégzi helyettem az adminisztrációt és a szervezői teendőket. Egy zenésznek az a dolga, hogy gyakoroljon, próbáljon, komponáljon, koncertre járjon, olvasson, meditáljon, inspirálódjon – és még ott van a család is. Minden más a kreatív energiák pazarlása.
Gyakran panaszkodnak, hogy nem létezik már klasszikus értelemben vett jazzfesztivál. Baj ez? Nem a zene természetes változásának a jele, hiszen Miles Davis vagy John McLauglin újításait is gyanakodva méregette a tradicionális jazzt, vagy valamilyen stílust preferáló közönség. Lehet célközönségnek játszani – például fiataloknak – vagy minden zene megtalálja a neki megfelelő affinitású közönséget?
Én azt látom problémának, amikor egy jazz fesztiválra azért hívnak meg „oda nem illő” előadókat, mert hatalmasat akarnak kaszálni. Már a Montreux-i Jazz Fesztiválon is ott volt a Deep Purple 2000-ben, amivel nehezen tudtam mit kezdeni. Magát a zenekart értékeltem, de nem Montreux-ben Joshua Redman és Keith Jarrett mellett! Azzal viszont semmi bajom sincs, hogyha egy fesztivál programjába bekerülnek új, a jazzből is táplálkozó trendek. Nagyon élveztük például a „The Roots” koncertjét, amikor az amerikai triómmal az Ottawai Jazz Fesztiválon játszottunk! Kétségtelen: a „The Roots” is a jazz gyökereiből táplálkozik…
Az elektronika és a MI hogyan változtatta meg a zeneszerzést, zenélést, az előadásokat? Van szerző, előadó, aki szerinted ezt kreatívan tudja használni?Optimista vagy pesszimista vagy ezt látva?
Az elektronika új kapukat nyitott és ez izgalmas. A mesterséges intelligenciától viszont tartok, és ezzel nem vagyok egyedül. Abban teljesen biztos vagyok, hogy egy, az ember által kreált kompozíció mélységét, színességét, cizelláltságát és személyességét az MI nem fogja tudni reprodukálni. Inkább az a kérdés, hogy sikerül-e addigra annyira lebutítani az emberiséget, hogy ne is legyen igénye a fent említett kvalitásokra. Látszólag sovány vigasz, de talán mégsem véletlen, hogy egyre népszerűbb a „retro” világszerte, ennek jele a bakelit lemez újjászületése, és a 80-as évek igényes R&B zenéjének reneszánsza, amelynek mintájára egyre több sláger születik. Az élő zene a kulcs, aggódás helyett alkotni és játszani kell, megszólítani a közönséget! Azzal semmi bajom nem lesz, ha az MI majd leosztályozza helyettem a zeneelmélet-teszteket:)
Fotó: Hrotkó Bálint / BMC
