Néhány megjegyzés egy kötetről, amely az egyik leghíresebb magyar jazz muzsikusról szól
Hangok, utak, kísérletek
Nem lehet tudni, mekkora tekintéllyel bír a magyar jazz a műfaj nemzetközi porondján. Egy biztos, hogy azok a magyar muzsikusok váltak ismertté, sőt, híressé a nemzetközi viszonylatban, akik valami olyat alkottak, amely eltért a megszokott és bevett formáktól, és nem törekedett arra, hogy a jazz amerikai mintázatait utánozza. A klarinétos Dudás Lajos ilyen muzsikus. Más kérdés, hogy már hosszú évtizedek óta Németországban él, ennél fogva a németek is saját talentumuknak tekintik. Még friss, jellemzően nyomda-illatú az a kötet, amely Dudás Lajosról jelent meg nemrég idehaza a Gramofon Könyvek kiadó gondozásában, és Máté J. György szerkesztésében. A munka a sokatmondó, „Bachtól az atonális viharig – Dudás Lajos jazzklarinétossal” címet kapta.
Ez nem életrajz. Lehet, hogy sokan ezt várnák ettől a könyvtől, de sokkal több egy egyszerű életrajznál. Arról nem is beszélve, hogy a kötetben olvasható írások nemcsak Dudás életpályáját rajzolják ki, de még a magánéletére is kitérnek bizonyos pontokon.
Egyrészt arról kell most itt értekezni, hogy Dudás Lajost sokan tisztelik – mi több szeretik – ebben az országban, ha szabad így fogalmazni a Gramofonban: akkor ők egyenesen a nemzet zenészének tekintik a különben Németországban élő klarinétost. Érdekes kérdés viszont, hogy ilyen súlyú, nemzetközi szinten is jól ismert és elismert muzsikust miért nem becsül meg jobban – mondjuk úgy: rangjához illően – a mindenkori magyar kultúrpolitika. Vicces, hogy amíg Leslie Mandoki (nem ám Mándoki László!), ez az egyszerű popzenész Kossuth díjat kap, addig Dudásról tudomást sem vesz a kultúrát irányító politikai elit. Persze, legyünk nyugodtak, egy másik elit is pont így tenne…
Ha megenged az olvasó egy személyes történetet… Én valamikor a hetvenes évek legvégén – 79, vagy 80 karácsonya előtt – „találkoztam” Dudás Lajossal. A már feldíszített Váci utcában jártam, amelynek egyik sarkán volt egy lemezüzlet. És ott, az LP-ket lapozgatva rábukkantam egy magyar jazzklarinétos lemezére, akiről még nem is hallottam addig. Megvettem a korongot, amely nyilván nem hivatalos kereskedelmi importként került az országba. Sokkal inkább az történhetett, hogy az éppen hazalátogató Dudás hozott néhány példány, azt eladta, vagy bizományba adta az üzletnek, amely aztán így kitette a tárolóba. Az LP egyébként a Detour című szenzációs LP volt. Sosem találkoztam vele másutt, még az antikváriumokban sem. Gondolom hasonló módon kerülhetett az országba később a Sunshine State, a Monte Carlo, vagy a Mistral című Dudás lemez is. A rendszerváltás után sokat javult a helyzet, én ma is úgy látom, hogy elsősorban Simon Géza Gábor kötött barátságot Dudás Lajossal a hazai kiadók közül, több, fontos CD-t is megjelentetett tőle az ismert jazztörténész, és különféle, a műfajt népszerűsítő előadásokon is szerepeltette. Tegyük hozzá: nagy sikerrel.
Sajnáljuk Dudás Lajost egyfajta, „állami” mellőzöttsége miatt? Nincs rászorulva, és nem is erről van szó. Az értékekről kell beszélni, és persze az értékek megőrzéséről, megbecsüléséről. Amúgy ezt teszi a könyv, természetesen a maga sajátos módján, hiszen elsősorban interjúkat, koncertbeszámolókat, recenziókat, kerekasztal beszélgetések írott szövegeit tárja az olvasó elé. Kész szerencse, hogy a szerzők mindegyike így, vagy úgy, de a műfajban jártas ember. Most nem soroljuk fel őket, terjedelmes lenne a lista. Legyen elég annyi, hogy ahány szerző, annyiféle megközelítésben jelenítik meg Dudást, ami kétségtelenül színessé teszi a kötetet, még annak ellenére is, hogy például az interjúkban szükségszerűen ismétlődnek bizonyos életrajzi, vagy pályatörténeti elemek.
E helyütt nem kell kiemelni Dudás Lajos kvalitásait, azaz fölényes technikai tudását, muzikalitását, folyton áradó ötleteit, és a klarinét iránt mutatott hűségét, elkötelezettségét. Könyvben többször is találkozhatunk azzal a kijelentéssel, hogy Dudás újra divatba hozta a modern jazz- ben a klarinétot, illetve megőrizte a hangszer tekintélyét ebben a közegben. Mondjuk azt, hogy valóban élére állt ennek a folyamatnak, bár mások is használták/használják a klarinétot, nemcsak ő. Elég Jimmy Giuffre-ra, Louis Sclavis-ra, vagy Anthony Braxtonra utalni.
A kötet tengelyében Dudás pályafutásának komplexitása áll. Minduntalan utalnak a szerzők arra, hogy mennyire sok vegyértékkel rendelkező muzsikusról, és komponistáról van szó Dudás Lajos személyében. Többek között Bach, Bartók, Anton Webern is hatott rá, számos szerző kompozícióit dolgozta fel, joggal feltételezhető, hogy mindez Dudás alapos zenetörténeti ismeretét is jelenti egyben. Bartók munkásságához, szellemi univerzumához fűződő kapcsolata külön fejezetet is kapott a kötetben! Az már a nagyérdemű olvasóközönség szerencséje, hogy a kötet még ezekben a passzusaiban is kerüli a kifejezetten zeneelméleti leírásokat és elemzéseket, noha nyilvánvaló, hogy Dudást, hogy könnyen be lehetne csalogatni erre a terepre is. Az interjúkat olvasva kialakul egy olyan érzet is az olvasóban, hogy Dudás Lajos, aki – legyen szó bármelyik zenei dimenzióról – mindig arra törekedett, hogy végső soron elkerülje a megszokott megoldásokat, nem is beszélve a frázissá koptatott fordulatokról. De talán a jazz-ben érzi igazán otthon magát. Ki is mondja valahol a kötetben, hogy különféle kísérletei után mindig visszatért a jazz-hez.
Van egy másik, és érdekes aspektusa is Dudás pályatörténeti visszaemlékezéseinek. Ez pedig Phillip van Endert személye. Dudás Lajos egy fellépése alkalmával elmesélte, hogy mások ajánlották neki az akkor fiatal gitárost. Megnézte, meghallgatta egy klubban, és maga mellé vette. Annak ellenére, hogy Dudás kezdetben úgy vélte, Endert eléggé rockos stílusban játszik, de nyilvánvaló, hogy a közös próbák, fellépések lehozták őt erről a vonalról. Talán nem teljes mértékben, de annyira igen, hogy a játékában előforduló rockos elemek csak színezik, fűszerezik a Dudással készült felvételeit. Azért fontos beszélni minderről, mert igazán gyümölcsöző és hosszantartó zenei kapcsolat alakult ki Dudás és Endert között. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Endert karrierjében életre szóló, meghatározó momentum volt az az este, amikor Dudás Lajos meghallgatta őt abban a bizonyos klubban. Példaadó az együttműködésük.
Hogy tényleg röviden szóljunk: Dudás Lajos tánczenészként kezdte, és nagy utat megtéve, eljutott a kortárs zenéig. Ez nyilván lépcsőfokok hosszú sorát feltételezi, ami érhető is, de a könyv is kihangsúlyozza, hogy Dudás időnként új pályaszakaszba kezdett, ami nem egyszerűen lépcsőfokot, de adott esetben markáns stílusváltást is jelentett. Például tisztelgést Bach muzsikája és zenei zsenije előtt, majd jött egy másik korszak, amely a mainstream, az etno jazz, vagy éppen az avantgárd, illetve a fusion jegyében telt el. A könyvben talán többször is megemlíti Dudás, hogy pályaszakaszainak a beleunás, bizonyos bevett formák ismételgetésének fenyegető veszélye vetett véget. Váltani kellett. Tény, hogy számtalanszor újult meg karrierje során. Érdekes, de nem tudni arról, hogy a stilisztikai korszakok bármikor is fedésben lettek volna a pályáján. Mint mondjuk Herbie Hancocknál, aki képletesen szólva délelőtt diszkó felvételeket készített egy stúdióban, délután pedig adott egy fantasztikus trió koncertet. Természetesen akusztikus zongorán…
Figyelemre méltó Dudás emberi józansága is, a könyv erre külön felhívja a figyelmet, amikor a szerzők oktatói, zenepedagógusi pályájáról kérdezik. Nemcsak küldetés, a tudás átadásának vágya ez, de olyan tevékenység is, ami független egzisztenciát teremtett Dudás számára. A klarinétos egy német kisvárosban, a Bodensee partján él, de híre, hírneve okán a koncertszervezők itt is minden további nélkül megtalálták. Ha jól értelmezzük a kialakult helyzetet, akkor a tanításból eredő egzisztenciális biztonság is szerepet játszhatott annak a függetlenségnek a megteremtésében, amely folyamatos kísérletezésre adott lehetőséget Dudás Lajosnak.
Még annyit a végére, hogy a kötetben szerepel néhány német, illetve angol nyelvű interjú is. Ez is mutatja a zenész nemzetközi elismertségét, és azt az érdeklődését, ami személye felé irányult.
A könyvet egy válogatás CD-vel egészítette ki a kiadó. Ez egyrészt eleve jó ötlet, másrészt roppant hasznos is. A „From Bach to Atonality” címet kapta a lemez, amely természetesen nem tudja átfogni és reprezentálni a most 83 éves Dudás Lajos teljes életművét, de nagyon is érzékletes zenei példákat mutat meg belőle. Segítve és kiegészítve a könyv olvasását.
S:F.
