Frivol eleganciája miatt Shakespeare vígjátékai közt lenne a helye, de már örökre jazzmozi marad. A swing főszereplésével az 1959. március 29-ei premierje óta ikonikus filmtörténeti klasszikussá vált, korabeli szlogenje igazi telitalálat: „Ez a film túl forró a szavakhoz”. Hatvanöt éve mindenki tudja, mit válaszol a milliomos Osgood, mikor Daphne (Jack Lemmon) bevallja neki a film végén, hogy nem veheti el, mert ő is férfi: „Nobody’s perfect”. Nincs tökéletes vígjáték sem, de Billy Wilder remeklése, a Van, aki forrón szereti áll ebben a műfajban ehhez a legközelebb. 2000-ben az Amerikai Filmintézet voksolásán éppúgy a lista élén végzett, mint mikor 17 év múlva a BBC kérdezett meg 250 filmkritikust. Egyébként sokan tartják minden idők legkiválóbb remake-jének is. Egy legendás mozi igazi története következik, melynek címében a hot a kulcsszó, ami egyszerre utal allegorikusan a szerelemre, a jazzre és a gasztronómiára is. A Some like it hot abban a pillanatban sikerre volt ítélve, mikor Marilyn Monroe, minden idők leghíresebb buja életigenlője elvállalta az ukulelés szőke muzsikuslány szerepét. Neki elhisszük, hogy élet legemlékezetesebb pillanatai azok, mikor a hot, a fékevesztett mámor egy ideig a józanságot legyőzve átveszi az uralmat.
Iván Csaba
„I was a gigolo!”
Wilder 1926 nyarán interjút készített a Die Stunde számára Paul Whiteman-nel Bécsben. A népszerű big band vezetője jó gourmet-ként szeretett mindent, amitől édes az élet. Annyi volt a közös téma, hogy meghívta a riportert berlini koncertjükre is. Valójában Samuel Wilder egész élete előtanulmány ehhez a filmhez, ezt a mozit neki, a Galíciában a Krakkó melletti Suchában született zsidó fiúnak kellett megrendeznie. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a Wilderekre idegenként tekintettek 14-es Bécsbe költözésük után is, nem is gondolt soha nosztalgiával a városra. A gyerekkorát New Yorkban töltő anyja meséiből tudta, hogy Amerika az ígéret földje – e meggyőződése miatt kapta a két fia a Billy és a Willy nevet. Apja restiket üzemeltetett, de fiának a reálgimnázium után három hónap elég volt a jogi egyetemen, hogy belássa, érdemesebb a jobban jövedelmező illúzió- és botránykeltésre koncentrálnia, abból jól megélhet, mert tehetsége van hozzá. Még saját életrajza sem megbízható forrás gyakran, mert DNS-ében hordozta a bulvár szellemiségét, ha nem elég érdekes a valóság, tedd izgalmasabbá kitalált ’tényekkel’. Az például tény, hogy a Die Bühne újságírója lett, de hogy azért vették fel, mert rajtakapta a színikritikust egy színésznővel, az már véleményes. Húsz évesen fogadta el tehát az amerikai jazzkarmester invitálását, majd úgy dönt – mert a rögtönzésben verhetetlen-, hogy Európa akkori New Yorkjában fog élni. Rajongott a filmért, a jazzért meg az édes életért, vagyis Berlin maga volt a Kánaán a számára, ahol mindenből deluxe minőséget kínáltak. Ráadásul ott a felső tízezer nem zárkózott el a középosztálytól, az elit kultúra nem vált el a népszerű szórakoztatástól, a mondén város nyüzsgése, a társadalmi és kulturális sokszínűség pedig ontotta a frivol történeteket. Ezekért pedig jól fizettek a lapok. A Weimari Köztársaság fénykorában telepedik le húsz évesen Berlinben egy született világpolgár, aki optimista, tele önbizalommal és életkedvvel. Az sem veszi el a kedvét, hogy kezdetben parkett-táncos az Adlon Hotelben („merész voltam és határozott”), ami szabad bejárást biztosított számára az előkelő körökbe. ’Angolul’ öltözködni például már a walesi hercegtől tanult meg. Megismerkedett olyan hírességekkel, mint Cornelius Vanderbilt, a sikeres vállalkozóval, az egyik férfivel, aki megteremtette a modern Amerikát. Együtt fotózkodott Max Reinhardt-tal, és Erich von Stroheim társaságában bukkant fel (aki később játszott másik filmtörténeti léptékű remeklésében, a Sunset Boulevard-ban). Tudjuk, hogy „volt tehetsége a túlzásokhoz”, de az tény, hogy még Hollywoodba indulása előtt írt egy szinopszist „From A to Z” címmel.
A rend(ező) a lelke mindennek
Wildert már Bécsben érdekelte a mozi, filmkritikákat és névtelen négerként forgatókönyveket írt, Berlinben pedig elkezdi alaposabban tanulmányozni és megérteni az illúziókeltés őt mindig csábító világát. A Weimari Köztársaság egyik kulcsfilmjét, az 1930-as People on Sunday-t az ő egyik írása ihlette, ami megnyitotta előtte a kapukat, alkalmazta az UFA. Hitler hatalomra kerülésekor Párizsba utazott, ahol a Bad Seed-del debütált rendezőként, de 1934 januárjában az SS Aquitania fedélzetén már az Egyesült Államok felé hajózott. Persze nem Sunset Boulevard-ral kezdődik a karrierje Hollywoodban, de azonnal a nagymenő fiúk csapatába igazol, Howard Hawks stábjának tagja, mikor az „A-tól Z-ig”-ből, az ő Hófehérke történetéből két sikeres filmet is rendez. Mire elkészült a Szőke szélvész (1941) és A zene szerelmese (1947) – megtanulta a szakmát. Látta, hogy kell sikeresen történetet mesélni Amerikában Gary Cooper, Barbara Stanwyck, meg gengszterek és a jazz főszereplésével. Manhattanben szobatudós agglegények dolgoznak egy enciklopédián az elsőben. Potts prof az amerikai szlengről ír szócikkéhez tanulmányútra indul New York éjszakai életébe, és egy mulatóban véletlenül egy jazzénekesnőre bukkan, akinek esze ágában se lenne szlengjét a tudósra pazarolni, ha a rendőrség nem kezdene éppen élénken érdeklődni utána gengszter szeretője miatt. Mikor Hawks-t meggyőzik, hogy készítse el pár év múlva saját filmjének színes remake-jét, a kasszasiker érdekében átiratija a forgatókönyvet Wilderékkel. Hogy lett belőle jazzfilm? Itt a szobatudósegylet már zenetörténeten szöszmötöl, a címszó, amiről írniuk kellene, de nem értenek hozzá: a jazz. Frisbee professzor (Danny Kane) útnak indul Manhattenben, az akkori kor jazzelitje – például Louis Armstrong és Lionel Hampton – zenél ezért a filmben, Benny Goodman pedig még színészként is feltűnik. Az énekesnőt ott Virginia Mayo alakítja. Minden adott, ami egy sikeres filmhez kell: gengszterek és zenészek, félreértés és megtévesztés, üldözés és szerelem. Mire vége a forgatásnak, a Some like it hot kész volt Wilder fejében.
(Folytatás következik)
