Régi európai és MAGYAR táncok – hirdeti, kokárdával is a hazai zenére irányítva a figyelmet, a Capella Savaria 2022-ben felvett műsora. Az 1999 óta Kalló Zsolt művészeti vezetésével működő, tagságában időről-időre megújuló (megfiatalodó) együttes a hazai régizene-játszás egyik legrangosabb együttesének leszármazottja, hagyományainak folytatója.
Fittler Katalin
Az 1981-ben Németh Pál által alapított együttes annak idején egészen más helyzetben volt. Nálunk az újdonság erejével hatott a korhű (régi mesterek munkáin, vagy azokról készült kópia-hangszereken) játszó kamarazenekar, amely egyrészt hangzásvilágával kínált alternatívát az ismert művek esetében, másrészt hamarosan gazdag repertoár kialakításával jótékonyan bővítette a zenekedvelők zeneirodalom-ismeretét. Az előadóművészet-történetünkben jelentős együttes neve kötelez – ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a megváltozott zenei, ízlésbeli környezetet sem. Mert időközben – jórészt a mind nagyobb mennyiségben hozzáférhető, minőségi felvételeknek köszönhetően – óhatatlanul is módosult a potenciális érdeklődők elvárása. Már az egykori Capella – a Hungaroton akkori műsorpolitikájának maximálisan megfelelve – ritkaságok, érdekességek sokaságát kínálta, a jelenkori utódnak komoly feladatot jelenthet a hagyományok megőrzésével a „saját profil” kialakítása.
Az új felvétel két évszázad, a 18. és a – részben a korábbi praxisból áthagyományozódott – kora 19. század zenéjéből ad ízelítőt. Remek ötlet volt Georg Philipp Telemann B-dúr szvitjének műsorra tűzése, amely nem véletlenül viseli a „Les Nations” (A nemzetek) címet. A szerző, aki a maga korában rendkívüli népszerűségét éppen annak köszönhette, hogy utánozhatatlan biztonsággal „poliglott” zenei nyelvtudással rendelkezett, egyenrangúan felidézve azokat a karaktereket, amelyeket a kor embere egy-egy nemzethez társított. Túl a szvitmuzsika ismert tánctípusain, ritkaságokat kínál ebben a – szvit műfajban gyakran terjedelmes ouverture-rel megfejelt – ciklusban: török, svájci, orosz és portugál „karakterek” felidézésével. A befejező két tétel pedig zenei típusokat jelenít meg, szellemesen. A barokk „zenei köznyelvét” értő-beszélő hallgatóság természetesen fogékonyabb volt a „nemzeti sajátosságok” iránt, mint napjaink előadója és hallgatója, aki – a zenetörténeti érdeklődés 19. század óta tartó, mind régebbi korokig visszanyúló repertoárbővítésének köszönhetően – a többstílusú repertoárból adódóan stilárisan „mindenevő”. Ezt követően a magyar táncok sorát a verbunkos fénykora rangos zeneszerzőjének, Rózsavölgyi Márknak ismert-kedvelt Első magyar társastánca nyitja, majd Ruzitska Ignác táncpárját (Lassú és gyors) halljuk. Egy pesti „regrutáló” táncot követően a 18. századi hangszeres magyar tánczenéhez kanyarodik vissza a program, a Pozsonyi kéziratból, valamint Nagyszombatban előkerült forrásokból hangzó életre keltett táncokkal.
A Capella Savaria 8 hegedűsből, 2-2 brácsásból és csellistából, továbbá egy-egy bőgősből, hárfásból, lantosból és fagottosból álló együttese hangversenytermi zenévé stilizált táncokat hallat. A koncertmester irányításával játszó kamarazenekar hangzása melódiaközpontú, megkülönböztetett szerepe van a hegedű-dallamoknak, míg a kíséret néha indokolatlanul kerül a háttérbe (karmester „központi” irányításával minden bizonnyal változatosabb hangzáskép jönne létre – és feltehetően differenciálódna a dinamikai skála is).
A régizenei együttes anyanyelvi biztonsággal szólaltatja meg a műveket, ám épp ezzel hozható összefüggésbe, hogy tolmácsolásukban gyengül az élmény-átadás gesztusa. Ily módon a számukra evidenciának ható fordulatokra nincs lehetősége rácsodálkozni a hallgatónak, akinek legfeljebb a némiképp mechanikus ismétlések során differenciálódik a „ráhangolódása” a mindjobban megismert zenei anyagokra. Ezt támasztja alá az is, hogy éppen a szokatlan formai megoldások, egyedi fordulatok előadása jelenti a legértékesebb interpretációs mozzanatokat (gondolok itt például az orosz tételre).
Hungaroton, HCD 32881