Magritte legendás festménye, a Ceci n’est pas une pipe ma Los Angeles-ben a Broad kortárs művészeti múzeum 3. emeletén látható. Rajta egy pipa, alatta a felirat: ez nem pipa. Biztosan jót beszélgettek volna, ha találkoznak, mert a Zappa-jelenség lényegét pontosabban a belga festőnél aligha tudná valaki megfogalmazni. Nem használt kábítószert, de a Laurel Canyonban lakott, r&b zenészként Varese vonzotta, sznobnak számított a jazzkedvelők és a rockerek között is, a jazz világát meg szerette egy szabadkőműves páholyhoz hasonlítani, ahol a csak a beavatottak, a muzsikusokon kívül a kiválasztott közönség értheti, mi történik a ceremónián. A tehetség mindig a tagadás gyakran pusztító démonát követve az evidenciák megkérdőjelezése, a DNS-be kódolt lázadás – ez Frank Vincent Zappa.
Iván Csaba
Egy kortárs magyar festőnek is eszébe jutott egyébként asszociációként a Magritte-Zappa párhuzam, de a műve címét (benne Zappa nevével) nem írom ide, koncertre szívesebben járok, mint bíróságra. Koncentráljunk inkább egy a művészeti ágak közti senkiföldjén otthonosan közlekedő agent provocateurre. Zappa a kegyelmi pillanat specialistája, mikor a varrógép és az esernyő véletlenül találkozik a boncasztalon. Mégsem érdemes avantgárdnak titulálni, hiszen évezredekkel ezelőtt is – mikor ez a katonai műszó még nem létezett – pontosan ezt tette minden kreatív művész, és ezt fogja tenni még évszázadokig – megkérdőjelezi a szabályokat. Az ilyen író, festő vagy zenész megalkot életében 15-20 időtállóan kiválóra csiszolt művet (a többi az ékkövek megszületéséhez szükséges műhelymunka), és bekerül a múzeumok katalógusába meg az érettségi tételek közé. A jazz határain is feltűnő felderítők mindig vitát generálnak. Ráadásul ő még rá is tett erre egy lapáttal a műfajra tett vitriolos megjegyzéseivel. A fúziós zenék – a puristák szomorúságára – eltűntették a tiszta kategóriákat, a szakértők és szimpatizánsok meg hol a változásokat istenítették, hol meg a Térdre, imához! típusú véleménnyel megfogalmazták a változatlanság dicséretét sok tömjénnel. De a zenész is ember, nem lehet minden felvétele, koncertfellépése tökéletes, ha a lelkesedés a szakmai szempontok helyébe lép (mint néha a sportban), akkor a szuperlatívuszok gyorsan amortizálódni kezdenek. Zappa társaságában megláthatjuk, milyen a zene világa smink nélküli.
Jazz a toronyban
Szülei másodgenerációs görögök Sziciliából, tipikus amerikai család, hiszen még arab, sőt francia felmenőkkel is büszkélkedhettek. A munkalehetőségeket keresve vándoroltak, fiúk 12 éves, mikor Kaliforniába költöznek. Közben apja kísérletezéseit hallgatva akusztikus gitárján autodidakta zenész lett belőle, a r&b hívévé pedig állítólag a Johnny „Guitar” Watson féle „Three Hours Past Midnight”-ja tette. Középiskolás kamaszként belépve a San Diego-i Mission Bay High Schoolba azzal szembesült, hogy a jazz- és bluesrajongók ki nem állhatják egymást. Először 62-ben a Mount St. Mary’s College-ban adták elő szerzeményét, a Hollywood-i rádióállomás, a KPFK rögzítette és sugározta is, a hallgatók szerint „egy fura, texturált cucc, ami egyáltalán nem úgy hangzott, ahogy a zenének hangoznia kellene”. Zappa a helyi Ramblersben dobolt, majd a Lancasterbe költözés után megalakította a Blackouts-t, és iskolai barátja, Don Vliet (a későbbi Captain Beefheart) társaságában Muddy Waters, és Clarence „Gatemouth” Brown játékát kopírozta. Bevallása szerint bebopot itt hallott először, mikor az Antelope Valley High School lemeztárárában a kezébe akadt Charlie Parker és Ornette Colemant albuma. Nem esett ámulatba: „Miért szeretik ezt az emberek? Sehol egy tisztességes dallam.”
1964-ben Zappa a zeneipari piramis legalján mozgolódva egy helyi stúdióban álnéven doo-wop kislemezeket vett fel, és B-kategóriás filmekhez komponált zenét. De LA-ben a jazz kiválóságait hallgatva már árnyalta a véleményét. Fiatal zenészként hallotta Les McCannt a Renaissance-ban. Bill Evanst meg vagy hatszor a Shelly’s Manne-Hole-ban. 58-as találkozásuk után gyakori vendég lett a görög származású Johnny „Ioannis” Otis stúdiójában. Sokat köszönhet neki, a swingben iskolázott zenész dobolt Lester Young, Illinois Jacquet és Stan Kenton zenekarában, de a másik tábor „godfather of r&b”-ként emlegette. Pragmatikusan azt vallotta, jobban jár, aki a jazzföld és a rhythm and blues közti a demarkációs vonalon ismeri az átjárókat. Nem mellesleg ő viselt olyan bajuszt és az alsó ajka alá növesztett soul patch-t, a „lélekfoltot”, ami később Frank Zappa védjegyévé vált. A brand másik karakteres látványeleméhez, a westernből ismerős hosszú kabáthoz pedig remekül illett egyetlen értékesnek bizonyuló családi öröksége: az irónia.
A kamaszként megtapasztalt fennhéjázó elitizmus mellett hozzájárult a jazz iránti averziójához néhány balul sikerült találkozás is. Zappa, aki nem akadémikus körökből érkezett a zenészek közé, ki nem állhatta a képmutatást. 1958 környékén például elment a Black Hawkba, Frisco felkapott éjszakai klubjába, hogy meghallgassa a keletről jött vándort, Miles Davist élőben, mert érdekelte a zenéje. De még bemutatkozni sem volt ideje, Miles szokása szerint már elfordult tőle, ezért megint a San Diego-i sznobokat kezdte emlegetni. LA-ben a Hermosa Beach-i Lighthouse – a zenei multikulturalizmus legfontosabb kikötője – viszont a törzshelye lett, ahol a funky, a soul és a blues mellett a west coast karkteres figurái, Shorty Rogers, Richie Kamuca, Bill Holman, Bud Shank, Shelly Manne és Jimmy Giuffre zenéltek. A kevés zenész egyike volt, aki tisztában volt azzal, hogy – bár a rock’n’roll szitokszónak számított az 50-es évek kaliforniai west coast zenészei között – a megszületésekor bábáskodó kétlaki jazzmuzsikusok kreatív ötletei nélkül a műfaj nem robban be ilyen elementáris erővel 60-as évek elején. Érkeztek keletről jelentős hard bopperek, 53-ban például Max Roach állandó dobosnak számított, miközben nyomta a felhigított swinget az itteni derékhad, nem véletlen, hogy Zappa a Howard Rumsey Lighthouse All-Stars nevét – ez volt a helyi erők kirakatformációja – mindig gúnyosan egy love-val megtoldva emlegette. Nem cseresznyéztek utána egy tálból. De a 60-as évek elején a klub az élő felvételek népszerű helyszínévé vált, Art Pepper, Lee Morgan, Cannonball Adderley, Mose Allison, Ramsey Lewis, Art Blakey, Charles Earland, Grant Green, Elvin Jones, Cal Tjader, a Modern Jazz Quartet, a The Three Sounds, a Jazz Crusaders és Joe Henderson koncertjét is náluk rögzítették. Itt értette meg, hogy a jazzben is érvényes a csillagászok megfigyelése: a nap nyugaton nyugszik le ugyan, de mindig keleten kel fel.
(Részlet a szerző készülő írásából. Várható megjelenés: Gramofon – nyomtatott folyóirat, 2025 tavasz. Az alsó képen a Mothers of Invention zenekar 1968 őszén. Fotók a Gramofon és a szerző archívumából)

The Mothers of Invention, Engelse groep bij aankomst Schiphol
*17 oktober 1968