Vannak olyan zeneszerzők, akiket egy-egy (vagy legalábbis kis számú) kompozíció alapján tart számon az utókor, habár az oeuvre bővelkedik hasonlóképp értékes és tetszetős darabokban. Máskor nem elégszik meg a mennyiségi-minőségi „kiismerhetetlenség” elvi regisztrálásával, hanem kalandozásokra vállalkozik, elfeledett szépségek újra-felfedezésére. Ilyen projektekhez kiválóan alkalmas mind Haydn, mind Mozart zenekari termése, hiszen az összkiadás-jellegű felvételek előadóin kívül kevesen mondhatják el magukról, hogy valamennyi kompozíciót ismerik.
Fittler Katalin
Különleges helyzetben vannak azok a karmesterek, amelyeknek „saját” zenekaruk van – a többiek egy része egy vagy több együtteshez állandó vendégkarmesterként csatlakozik, míg a dirigensek sokasága vendégkarmesterként ismerkedik megannyi együttessel. Viszonylag kevés olyan muzsikus van, aki rangos hangszeres művészből széles körben elismert dirigensként is figyelemreméltó nemzetközi karriert tud kiépíteni. Közéjük tartozik Takács-Nagy Gábor, aki rendkívüli népszerűségnek örvend mind a zenekari játékosok, mind a nagyközönség körében. Gyakran „megszólítja” a hallgatóságot a koncertek kezdetén, avagy az egyes műsorszámok előtt, minél intenzívebb ráhangolódást szándékozva teremteni ezzel. Rövid, de tartalmas percek ezek, hiszen sohasem olyasmiket mond, amiket bárki pillanatok alatt megtalál a nyomtatott vagy digitális olvasnivalók között – és gyakran fűszerezi mondandóját olyan kifejezésekkel (megállapításokkal, jelzőkkel), amelyek beleivódnak a hallgatóság tudatába. És mivel ezek a formulák tetszetősek, a későbbiekben gyakran felbukkannak idézetként, hivatkozásként. Ezek közé tartozik, hogy Takács-Nagy „spirituális gyógyszer”-nek tekinti a bécsi klasszikusok zenéjét. Ilyesmiből pedig ki ne akarna részesedni?!
Takács-Nagy Gábor szívesen látott vendég a Budapesti Fesztiválzenekarnál is, mely együttes egyébként legkiválóbb produkcióit alapító és vezető karmestere, Fischer Iván irányításával hozza létre. A zenekar sokirányú tevékenységébe jól illeszkedik a Haydn-Mozart sorozat a Zeneakadémia Nagytermében, amely évről-évre nagy népszerűségnek örvend. Az idei sorozat első programjára szokás szerint három alkalommal került sor, október 5-én, 6-án és 7-én. A műsor összeállításánál nyilván a bőség zavarával kellett küzdeni, ám mindenképp érdemes volt, hiszen „borítékolni” lehetett a közönség hálás elégedettségét – s vélhetőleg a zenekari játékosokét is, hiszen számukra is egy-egy mű vagy újdonság, vagy régi emlékek-tapasztalatok felelevenítését jelentette.
A zenekar honlapján „érdekességek” címszó alatt olyan információkhoz jutunk, amelyekből kiderül: a nyitó műsorszámot, Haydn 87. szimfóniáját legutóbb 2000-ben játszotta, Mozart 4. kürtversenyét 2007-ben (Szombathelyen), a második részben felcsendülő g-moll szimfóniát (K. 550) pedig tíz éve – Hong Kongban. Tehát, a BFZ rendszeres (törzs-) közönsége mindenképp különlegesnek értékelhette az összeállítást. Talán érdemes megemlíteni, hogy a Kürtverseny, a Haydn- és a Mozart-szimfónia három egymást követő évben készült.
Az 1780-as évek második felébe kerültünk időutazásunk során – a zene különleges közvetlenséggel szólította meg mai hallgatóságát. A „természetesség”, amelyet voltaképp bármely zenemű előadásánál alapkövetelménynek tart Takács-Nagy Gábor, maximálisan érződött az est szólistájának, Bereczky Dávidnak a játékából is. Hozzánk, nekünk – kis túlzással azt is állíthatnánk: rólunk – szóltak a művek, nyelvi nehézségeket nem ismerő, „anyanyelvi szinten”.
Talán nem félreérthető, ha úgy fogalmazok: a közvetlenség elementáris ereje jelentette az est legnagyobb élményét. Mert nem zenei „megoldások” vonták magukra a figyelmet, hanem megjelenített hangulatok, életérzések áradtak mindhárom műből, amelyekkel boldogan azonosult a hallgató. Részesei lehettünk a szerzők örömeinek és bánatainak – mindazoknak az érzelmeknek és indulatoknak, amelyeket hangokba öntöttek. Amire viszont boldogan csodálkozott rá az igényes zenehallgató: a zenekar játékában a halk dinamikai tartomány változatossága. Egész vonósszólam (sőt, egyszerre több vonósszólam) is tudott szólisztikus pianót létrehozni, máskor szinte térbeli elhelyezkedésre emlékeztetően maradt a háttérben valamely szólam. És ami legalább ennyire fontos: a pianók sohasem jelentéktelenséget sugalltak, mindig volt „testük” a halk hangzásoknak, anyagát tekintve a legkülönbözőbb asszociációkat keltve életre, a puha-pihe állagútól az érzékeny-törékenyig, és tovább.
A három előadásból kettőt hallottam; mindkettőn (de nagy valószínűséggel az általam nem hallott esten is) tini-hangok lelkes-üde ujjongással köszöntötték a szólistát (színrelépésekor, produkciója végén, valamennyi visszatérésekor, majd a ráadást követően is). Olyan őszinte volt ez az üdvrivalgás, hogy hatása alá vonta a nézőtér egészét – a közvetlenségnek ez a megnyilvánulása mosolyt váltott ki, mintha mindenki örült volna annak, hogy az ifjabb generációból ily sokan utat találtak a „komolyzenéhez” (ami persze, bizonyos megközelítésből nincs is – csupán jó és rossz zene, ámde a gyakorlat azt mutatja, hogy a hangversenytermekbe való belépésig elég hosszú a fiatal közönség útja…).
Természetesség a zenélésben, közvetlenség a Nagyteremben – a zenekari tagok is mosollyal fogadták 2001 óta kollégájuk, Bereczky Dávid népszerűségét. Mindenesetre, aki „csak” személy szerint őmiatta jött el a hangversenyre, az is extra adagot kapott az értékes történeti muzsikákból.
(Bereczky Dávid – kürt és a Budapesti Fesztiválzenekar, karmester: Takács-Nagy Gábor; október 5-6-7.)
A kiemelt képen Takács-Nagy Gábor, fotó: Felvégi Andrea