Ha azt hallotta valaki, hogy a Budapesten született Kaminer Manóról filmet forgattak, nem rúgta be páros lábbal a mozi ajtaját. De ha az osztrák és német filmes tapasztalatokkal felvértezve 1926-ban Kaliforniába letelepült fiatalembert Michael Curtiznek hívják, akkor rögtön érdekesebb lesz a téma, ugye? Kertész Mihály kezdetben a Warner Bros. majd egész Hollywood rendezői Hét mesterlövész különítményének egyike lett az 1950-es évek elejéig. A filmcéh respektált alakjaként minden műfajt kipróbált, a nagy számok törvénye szerint a közel kétszáz film közt ikonikus alkotások (a Casablanca és a Mildred Pierce) és felejthető iparosmunkák is akadnak, és természetesen több jazz témájút is jegyzett. Egy portré következik most, melyben rendhagyó módon a jazzre fókuszálunk – bár ő nem volt rajongója a műfajnak.
Iván Csaba
„Azt hiszem, ez egy szép barátság kezdete”
Ez az egyik emblematikus mondat a Casablanca legvégén, amit egyébként a szinkronizált változatot ismerők sosem hallhatnak, mert a magyar fordító túlgondolta a szerepét, ami sosem jó, mert nem ez a dolga, szellemesebb legyen az alkotóknál. Rick Casablancában rendezkedett be túlélésre, Curtiz pedig Hollywoodban. Kemény világ volt mindkettő. Topolánszky Tamás Yvan 2019-es remek filmje szellemesen érzékelteti ezt a kijelentést. A CURTIZ tévéfilmnek készült relatíve a low budget költségvetéssel, csak a Montreali Filmfesztivál fődíjának megnyerése után vitték be a moziba. Hollywood egyik védjegye a frappánsan megírt később szállóigévé váló dialógusok egyikeként hangzott el angolul a Casablanca zárósnittjében a repülőtéri kifutópályáján „I think this is the beginning of a beautiful friendship”. Örökre beírva Kertész nevét a filmtörténetbe.
A filmvilág Napóleonja: a magyar, aki feltalálta Hollywoodot azonban nem ő volt, hanem a tanítómestere, Zukor Adolf, egy másik „idetévedt” honfitársunk. A Paramount alapítójaként kiválogatta és kiképezte a Hét mesterlövészt, nem érdekelte a filmművészet, még a témák sem – mindig profitot akart termelni. A legjellemzőbb történetet Cecile DeMille mesélte róla, akit két kezdő producer, bizonyos Jesse L. Lasky és Samuel Goldfish (később Goldwyn) felkért, hogy rendezze meg az első egész estés némafilmet, egy világvégi és ezért olcsó helyen, egy Hollywood nevű vidéki városkában. Az Asszonyember (The Squaw Man) lett 14-ben a Paramount Pictures első némafilmes sikere. Mikor DeMille a Don’t Change Your Husband és a Tízparancsolat után úgy érezte, már neki is van szava, a következő film, a 27-es Királyok királya forgatásának megkezdése előtt javasolta az igényesebb és látványosabb kiállítás érdekében a költségvetés megemelését, Zukor fogadta, meghallgatta, aztán szó nélkül összeérintette két ökölbe zárt kezét, majd lassan szétválasztotta. „Cecil, így ketté tudlak törni, ha akarom”. Mondtam, kemény hely volt ez. A magyar, aki felforgatta Hollywoodot, a CURTIZ alcíme tehát valójában a tanítómesterre utal. Zukor értett a saját korában a világon a legjobban ahhoz, hogy kell filmekkel üzletelni. Kertész pedig – ha már szóba került a Casablanca – a filmipar Samje volt. Ahogy egy jó bárzongorista bármit eljátszik, Curtiz minden témából bármilyen műfajban filmet csinált, ha jól megfizették Kisujjában volt a szakma. Igaz, nem miatta került az MGM elbődülő oroszlánja fölé a logóra az „Ars gratia artis” kifejezés (vagyis a Művészet a művészetért)
Kertész még a nyelvet sem tanulta meg tisztességesen (a Casablanca szállóigévé lett szójátékai az ő nyelvhasználatát parodizálták). „Nagyon kedveltem Mike-ot. Brutális rohadék volt. Nem volt tekintettel az emberek érzelmeire. Amúgy nagyon kedves fickó” így összegezte róla markánsan véleményét Hal Mohr operatőr. Világos beszéd. Nem is lett ő a kaliforniai állatmentő programok arca, és ha már akkor is létezik MeToo mozgalom, a levadászandók listáján előkelő helyen szerepelt volna. Lengyel Ferenc Kertésze a 19-es filmben pont annyira fölényesen arrogáns és öntelten cinikus, amennyire kell a hitelességhez.
Volt a Nyugati térnél egy mozgásérzékelővel felszerelt monitor – a film Oscart érdemlő reklámjaként – amin Curtiz a rá jellemző nyers és szarkasztikus modorában tett megjegyzéseket a járókelőkre. Aki pedig elég bátor volt, hogy a felszólításának engedve odaálljon a sárga körben fekete talpakra, azt villámgyors castingolásnak is alávetette. Többnyire azzal a végkövetkeztetéssel: „Maga nélkül meglesz Hollywood!”
A joker: a jazz
A picturedrome (h)őskorában a filmek csepegtek az érzelgősségtől, az alkotók meg görnyedten jártak a nagy egójuk miatt. Curtiz arrogáns munkamániája tökéletesen passzolt Hollywoodhoz, az emberi kapcsolatai pocsékul alakultak, de nem aggódott emiatt különösebben. Ilyen ember volt. Mi vonzotta a jazzhez? Semmi a világon. De mégsem véletlen, hogy Topolánszky Tamás Yvan Subicz Gábort a MAO zenészét kérte fel a filmzene megkomponálására. Curtiz nem hitte soha, hogy a film művészet lenne. A nézőnek olyan mese kell, amit látni szeretne, és úgy tálalva, hogy lenyűgözze. A kameramozgásokhoz és plánokhoz elég, ha ő ért. Nem érdekelték a meditatív hosszú snittek és a rébuszok. „Filmjeimben annyi a művészet, amennyit elvár tőlem a közönség.” Viszont már Németországban megtanulta, hogy a film milyen intenzíven képes hatni egy közösség identitástudatára. Az amerikai kultúra mitológiájának pedig fontos eleme a helyi „népzene”. A hangosfilm megjelenésétől favorizálták a filmgyárak, így logikusan az első (félig) hangosfilm sem lehetett más, mint a 27-es Jazzénekes. (Megcsinálta egyébként Curtiz is saját erősen feledhető musical-remake-jét (a) The Jazz Singerből 1952-ben).
A Curtiz-kultusz része a jazzfilmek gyűjteménye is. A jazz meg a film igazi nyerő párossá válik a hangosfilm korszakában. A hollywoodi iskola módszerét követve történetei gyakran a mulatók és varieték zenés világában játszódnak, ahol mindig jazz szól. A Casablanca előtt fejezi be George M. Cohan énekes és táncos életéről zenés portréját, a Yankee Doodle Dandy-t, A trombitás fiatalember (Young Man with a Horn, 1950) Bix Beiderbecke, a jazz-korszak legendás trombitásának élettörténetét dolgozza fel. Az Éjjel-nappal (Night and Day, 1946) a zeneszerző Cole Porter életútját rajzolja meg sok zenével. A komponista zongoristát Cary Grant alakította. Kertész Hollywood krémjével dolgozhatott. A jazznek a Casablancában is fontos a szerepe, hiszen a bárzongorista Sam Rick hűséges szövetségese. Ha már a filmszinkron szóba került, még egy érdekesség. Egy neki szánt mondat Woody Allent egy film elkészítésére ihlette, Charlie egy dal szentelt neki, pedig a „Play It Again, Sam” sornak az angol eredeti forgatókönyvben nyoma sincs. De most már itt marad velünk az idők végezetéig, mint ahogy az „As Time Goes By” is minden amerikai számára vitán felül bizonyítja, mikor megszólal valahol, hogy a jazz genetikusan a nemzeti identitásuk része. Sokan hoztak ezt-azta közösbe, de a végeredmény az övék. Népszerűsítheti valaki a jazzt akkor is, ha nem rajong érte? Curtiz épített jazzfilmjeivel egy „felüljárót” ennek szellemében, amin a laikusok is átsétálhatnak jazzlandre. A híd neve: swing.
A kiemelt kép forrása: Ullstein Bild Dtl; az alsó képen a Casablanca egyik jazz-jelenete, forrás: Getty Images)
