Elhunyt Zakir Hussain, az indiai zene egyik legnagyobb kortárs zsenije. Ezzel lezárult egy korszak az egyetemes zenetörténetben, amely minden eddiginél közelebb hozott távoli kultúrákat egymáshoz, és megnyitotta a megújulás kapuit.
H. Magyar Kornél
Zakir Hussain nagyságát sokan sokféleképpen méltatják, amire lehet is ezer okot találni. Javíthatatlan kölyökzseni, felmérhetetlen tudással bíró hangszeres előadó, azon kevés dobos-ütőhangszeres egyike, akik az észbontó virtuozitást képesek voltak végtelen esztétikai érzékkel, zeneiséggel megtölteni. Hangszerének, a tablának temperált hangolása, egyszerre szépségesen csengő és földindulásként örvénylő hangja eleve magában hordozza ennek a gazdagságnak az ígéretét. Az indiai zene nemcsak attól összetett és gyönyörűséges, hogy emberi léptékben átláthatatlanul széles a repertoárja; katartikus ereje abban rejlik, hogy befogadása egyszerre okoz intellektuális élményt és emocionális extázist. Közös többszörösöket számolni, kompozíciókat fejben összerakni és megfejteni, és ugyanakkor közben a legmélyebb emberi érzelmeket széles tartományban átélni – erre csak a legmagasabb szintű művészi formák képesek.
Hussain 1951-ben született, apja, a szintén tablaművész Alla Rakha a szitárzseni Ravi Shankar egyik legfontosabb zenésztársa volt. Külön tanulmányokat lehetne írni arról, micsoda ajándék, ha valaki családon belül tanulhatja a zenét ugyanúgy, mint az anyanyelvét… Ehhez már csak hab a tortán, hogy a fiatal Zakir gyerekkorától olyan kozmopolita közegbe szocializálódott, ahol a legnemesebb indiai hagyományok mellett szinte mindenféle kulturális forrás a rendelkezésére állt az európai klasszikusoktól az amerikai és brit popzenén át a modern jazzig. Ez a közeg és zseniális tehetsége együtt tette lehetővé számára, amire igazából nem is volt példa korábban a szigorú hagyományok között fejlődő hindusztáni zenében: hamar kinőtte saját iskolateremtő stílusa, a Punjab gharana kereteit, és a tablajátékba sok más hatást oltott Indián belül és kívül is. Ezt a nyitottságot adta tovább az egész világnak – benne személyes magyarországi tanítványainak, Szalai Péternek és később Nyusztay Ivánnak is, akiknek a magyar zenejátszás a legegzotikusabb színeit és hangjait köszönheti.
A 20. század zenéje sok szempontból a válságok és kiútkeresés korszaka volt, amikor matematikai értelemben véve elfogytak a korábban végtelennek tűnő variációs és megújulási lehetőségek. Ennek a tapasztalatnak a szorítását érezte többek között Claude Debussy, John Cage, Steve Reich vagy Ligeti György, és ebből a szorításból látták a keleti zenét az egyiknek a több menekülési út közül. Nyomukban jártak azok a jazzművészek – elsők között Miles Davis vagy Don Cherry –, akik a műfaj alapjellegénél fogva, ab ovo kötelezőnek érezték az új keretek, új inspirációk állandó keresését. Közülük azonban kevesen vették a fáradságot, hogy félretegyék eredeti hangszerüket, kilépjenek komfortzónájukból, és megismerkedjenek egy másik, merőben új szemléletű zenei civilizációval – például az indiai klasszikus zenével. Az egyik ilyen nagy felfedező, Davis egykori mentoráltja, a brit gitáros John McLaughlin, akinek korszakalkotó formációja első ízben artikulálta azt, ami azóta már a közös zenei tudás része: a nyugati improvizációs technikák, köztük a jazz illetve az indiai zene rugalmas, szintén rögtönző természete az a közös nevező, aminek a mentén új, mértékadó zenei stílus és műfaj alakult a múlt század 70-es éveiben. A Shakti zenekar – melyet McLaughlin az akkor mindössze 22-23 éves Zakir Hussainnel közösen alapított – világra szóló közönségsikert ért el, aminek méltó koronája volt tavaly az ötvenéves karriert összefoglaló lemeznek megítélt Grammy-díj.
Vannak művészek, akiknek annyira életeleme a pódium, hogy a fellépéseket egészen halálukig folytatják – olykor szinte szó szerint a színpadon fejezve be nemcsak szakmai, hanem az egész földi pályafutásukat. Hussainről közeli barátai, kollégái és tanítványai tudták, hogy pár éve megrendült az egészsége, ám személyiségének, emberi habitusának annyira szerves része volt a színpadi jelenlét, hogy a visszavonulás gondolata még csak fel sem merült. Részben ezzel magyarázható, hogy hirtelen halálhíre megdöbbentette az egész világot. Élete és halála mottója is lehetne a korai Shakti-szerzemény címe: What Need Have I For This, What Need Have I For That – I Am Dancing At The Feet Of My Lord, All Is Bliss, All Is Bliss.
Az alsó képen: John McLaughlin (középen), Zakir Hussain (jobbra) és a Shakti 1976-ban, forrás: Gramofon-archív
