Vitathatatlanul az egyetemes magyar zenei spektrum egyik legeredetibb és legsokoldalúbb muzsikusa Borbély Mihály. Egy igazi – jó értelemben vett – zenei kaméleon, akivel mindenki imád játszani. Meglátásai eredetiek, megközelítései elgondolkodtatóak, ezt bizonyítja majd a vele készített interjú második része is.
Iván Csaba
Nem minden laikus gourmet, nem mindig tudja megmagyarázni, de érzi, melyik az az étel, amit neki találtak ki. A jazzben is kísérleteznek a séfek az „alapanyagokkal”, ott sem kell és lehet mindent szeretni. Zenészként osztod ezt a megközelítést?
A mai jazz már olyan sokszínű és stilisztikailag is annyira gazdag, hogy a modern informatika segédeszközözei nélkül már áttekinthetetlen lenne. Néha meglepődöm, milyen felkészült, szakmailag minden szempontból professzionális, és emellett kreatív muzsikusok szerepelnek a legkülönfélébb irányzatok zenekaraiban, világszerte és nálunk is, ami örömmel tölt el. Ugyanakkor elkeserít, hogy milyen üres, talmi, sekélyes, és olykor bizony szakmailag hiteltelen produkciókért is rajong a közönség. Amit én tehetek: ha zeneileg vagy lelkileg nem tudok azonosulni egy produkcióval, nagy ívben elkerülöm.
Mondják, hogy a szaxofon képes az emberi hang tónusát leginkább megközelíteni. Egy multiinstrumentalista tudja arra a legjobban a választ, hogy a hangszerek fúvós technikái mennyire „átvihetők” egymásra, egyik hangszerről a másikra? Van ennek kivitelezésében olyan úttörő, akinek a zenészek sokat köszönhetnek?
Egyszerű fúvós népzenészek között figyeltem meg, hogy aki jól énekel, annak a játéka is éneklős – innen közelítve hamarabb érhetők el eredmények a fúvós hangszerek oktatásában is. A jazz hangom megtalálásában azok a mesterek hatottak rám a legjobban, akiknek játékában hallottam azt, amit régóta vallok: a fúvós hangszerek esetében a lélek-lélegzet összefüggés felismerése kulcsfontosságú. Úgy is mondhatnám: fújd meg a hangszered, megmondom ki vagy. A több hangszeren történő akadálymentes közlekedés persze sok munkát igényel, s ennek egyik leginspirálóbb itthoni mestere Lakatos “Ablakos” Dezső (alt, tenor és szoprán szaxofon, fuvola, altfuvola) volt. A Coltrane-örökség első magyar képviselője, Ráduly Mihály (szoprán és tenor szaxofron, fuvola) játéka szintén meghatározó számomra. A külföldi fúvós multiinstrumentalisták közül két csodálatos muzsikust szeretnék kiemelni: Eddie Danielst (klarinét, basszusklarinét, tenorszaxofon, fuvola) és az Oregon fúvósát, Paul McCandlest (oboa, angolkürt, szopranino és szopránszaxofon, basszusklarinét, furulyák).
A társművészetek szeretik a jazz elemeit felhasználni az előadásukban. Rólad lehet tudni, hogy aktívan jelen vagy a kortárs kulturális életben. De fordítsuk meg a kérdést, a komponálásban előfordult, hogy az inspiráció más alkotásból jött?
Az inspirációk általában sokszoros áttételekkel, olykor absztrahálva, máskor egy esetleg lényegtelen elemet kiemelve, vagy határozottan konkretizálva jelennek meg a kompozícióimban. Előfordult, hogy egy Pilinszky vers hangulata, egy Jancsó film hosszú snittjének varázsa indított el bennem zenei asszociációkat. Nehéz ezeket szavakba foglalnom, de jó érzés visszagondolni rájuk.
A saját kompozíciókban a téma határozza meg, hogy a jazz, a komoly és népzene elemeiből mit használsz, vagy hogy a sajátos fúzió mellett döntesz?
Hosszú ideig párhuzamosan tevékenykedtem mindhárom területen, korábban a nép- és világzene, majd a jazz volt hangsúlyosabb, ezekhez képest a komoly- és kortárszene területén epizodista maradtam. A kilencvenes évek közepén érett meg bennem a gondolat, hogy saját együttesben valósítsam meg azokat az elképzeléseimet, amelyek révén igazán őszinte zenét írhatok és játszhatok, hisz az a rengeteg inspiráció, amely motivál engem, csakis így valósulhat meg kompromisszummentesen. Örülök, hogy így döntöttem, a mai napig izgalmas az út, amelyen haladok, s egyre inkább látom, hogy mennyi mindent kell még tanulnom…
Ismerve szimpatikus szokásaidat, a feltöltődés érdekében tett nagy sétákat, a természet tiszteletét, felvetődik a kérdés: a zenében – Chris Potter úgy fogalmaz, hogy vonzza a mélység, ami a népzenében megtalálható – hol vannak számodra ezek az ősforrások?
A mélység kincsei, amelyeket a Kárpát-medence földje, kulturális táptalaja rejteget, mindig is sokat jelentettek számomra, bár elég későn kötöttem össze a különböző gyökerek magasba nyúló hajtásait. Viszont amióta ezt teszem, örömmel kínálom gyümölcseit mindenki számára. A gyökerek régmúlt idők fontos üzenetét hordozzák, amelyeknek életerejét ma élő muzsikusként próbálom közvetíteni. Perspektívám origóját régi, legtöbbször népi hangszereim, és az olykor évezredes zenei hagyományok, inspirációk jelentik, másik végén pedig a 21. sőt, 22. századi ember számára megfogalmazott gondolataim válnak hallhatóvá. Valójában tehát mindig rendkívül nagy idősík megjelenítésére törekszem.
Tanúja voltam már, mikor valaki versenynek tekintette a session-t, és le akarta muzsikálni a színpadról zenésztársát, láttam olyat is, amikor a zenészek egymást szórakoztatták a színpadon a közönséggel nem sokat törődve. Nálad ez sosem fordul elő. Egyszer egy koncertbeszámolóban Zidane jutott rólad eszembe, aki figyelt, de mikor kellett, olyan megoldással avatkozott közbe, hogy mindenki rögtön tudta, hol lakik a jóisten. A zenekar vezetőként milyen elveket követsz?
Mindig az a szempont vezérel, hogy megtaláljam azt a közös halmazt, amelynek révén bevonhatom kollégáimat az alkotás folyamatába, mert a jazz ilyen értelemben sokkal inkább közösségi műfaj, mint bármi más. Ennek érdekében kompromisszumokra is hajlamos vagyok, hisz zenekarom és az adott kompozíció is jobban jár, ha mindenki magáénak érzi a születendő közös gyermeket. Makacsul csak akkor ragaszkodom bizonyos dolgokhoz, ha meg vagyok győződve koncepcióm helyességéről, s azt érzem, a kollégák is elfogadják majd, ha hallják a “készterméket”, amit én elképzeltem, sőt belül már hallok is.
Felkérés esetén más projektjében mi motiválja a döntésedet leginkább: a zenei minőség, eredetiség vagy a személyes kontaktus?
A zenei és emberi szempontok egyaránt fontosak számomra. Akadt olyan felkérés, amelyre nemet mondtam, mivel nem éreztem otthon magam az adott stílusban, pedig bíztattak, “mi az neked?”. Pályám korábbi szakaszában pedig egy nemzetközi hírű, jelentős muzsikus zenekarában épp azért nem vállaltam szerepet, mert egyszerűen annyira nem volt köztünk emberi kohézió, hogy azt éreztem, a színpadon is hazudnom kell, ha azt elvállalom, ilyesmire pedig – nagy áldás ez számomra – soha nem kényszerültem. Szerencsére legtöbb esetben a meghívás dedikáltan nekem szól, vagyis azt szeretnék, ha az általam képviselt zeneiséget, szemléletmódot és zenei filozófiát vinném a produkcióba, s ilyenkor mindig ugyanolyan odaadással veszek részt a munkában, mintha a saját zenekaromról lenne szó.
A kiemelt képet Stépán Virág készítette.
