Nemrég került forgalomba a jazztörténet egyik bölcse, Yusef Lateef 1972-ben rögzített kiadatlan dupla élő lemeze, Atlantis Lullaby. The Concert from Avignon címmel. Az Elemental Music kiadványát Zev Feldman „jazz-régész” ásta elő; a megjelentetésben részt vállalt a Yusef Lateef Estate is. A lemez hanganyagát tartalmazó mesterszalagokat az Institut National de l’Audiovisuel bocsátotta a kutatók rendelkezésére.
Máté J. György
A túlnyomórészt hosszú (11-27 perces) számokat tartalmazó gyűjteményen a tenorszaxofonos/fuvolista kvartettfelállásban játszik három mesteri kísérővel: Kenny Barron zongorázik, Bob Cunningham bőgőzik és Albert „Tootie” Heath dobol. A kvartettfelállás viszonylag atipikusnak mondható Lateef pályáján. Legismertebb lemezein jellemzően több zenész játszik; talán csak az 1961-es Eastern Sounds-on, az 1965-ös Psychicemotus-on és az 1966-ban felvett The Golden Flute-on találunk négyest. A mostani album további különlegességei a duettek. Az A oldalon csendül fel Barron A Flower című szerzeménye, melyet fuvola-zongora kettősben adnak elő. A B oldalon pedig igazi egzotikus csemege a Cunningham és Heath duójában felhangzó Lowland Lullaby: itt a dobos elhagyja állandó hangszerét, és indiai fuvolán ad elő. Nem ez az album legjobb felvétele, viszont biztosítja azt a szinte kötelező keleties atmoszférát, melyről Lateef más lemezein maga a tenoros gondoskodik, amikor a jazzben nem túl gyakran használt oboán vagy valamilyen különleges hangszeren, tamburinon, észak-afrikai argolon, illetve az indiai szubkontinensről származó oboafélén, shahnai-on szólal meg.
Honnan ez az érdeklődés Ázsia és Afrika különleges, néhol misztikus hangzásai iránt? Nos, a Tennessee-ben született, de hamar Detroitba került muzsikus már ifjúkorában hosszú órákat töltött a városi könyvtárban, ahol távoli népek zenekultúráit bemutató lemezeket hallgatott és ilyen tárgyú könyveket bújt. Miután a Gillespie-együttessel hosszabb turnén vett részt, 1950-ben visszatért Detroitba, és beiratkozott az ottani Wayne State Universityre. Itt fuvolázást és zeneszerzést tanult, majd tagja lett az Ahmadiyya muszlim közösségnek. Ekkor vette fel a Yusef Abdul Lateef művésznevet. Egy Down Beat-interjúban elmondta: a különleges fafúvós hangszerekkel végzett kísérletei részben azzal magyarázhatók, hogy ki akart törni a megszokott fafúvósok monoton hangzásvilágából. Lateef a regény-, vers- és esszéíró „poeta doctus” zenészek közé tartozott. Saját esztétikai törekvéseiről sokat elárul The Pleasures of the Voice in Autophysiopsychic Music című esszéjében. Az autophysiopsychic annál is fontosabb terminus, mivel Lateef következetesen tagadta, hogy jazzt játszana. Saját zenéjének ezt a bonyolultabb, egyedi elnevezést találta ki. Ezt egykori kollégái, például az utolsó évtizedeiben mintegy harminc közös lemezükön szereplő Adam Rudolph ütős is megerősítik. Szintén Rudolph emlékeiből tudjuk, hogy Lateef afféle polihisztor volt: nemcsak instrumentális zenével és irodalommal foglalkozott, hanem egy opera is kikerült a műhelyéből, emellett szívesen festett. Filozófiai olvasottsága szintén szerteágazó volt: Rudolph például Konfucius és Dewey bölcseletéről beszélgetett vele.
Az 1970-es években folytatta zeneelméleti és –esztétikai kutatásait. Természetesen ennek egyik lenyomata az avignoni élő album is, melyet a Cloître des Célestins-ben rögzítettek. Maga a helyszín is jelzi, hogy spirituális jazzről van szó. A 14. században emelt rendház középkorvégi hangulatot áraszt. A kerengővel határolt kis udvaron hatalmas platánfák törnek a magasba. Az épületben 1947 óta rendeznek fesztiválprogramokat. A nemzetközileg is magasan jegyzett művészeti eseményt Jean Vilar alapította. Lateef kvartettjének zenéje egyfelől illik az ősi falak közé, másfelől azonban a jelennek, sőt a jövőnek szól: a négyes hangzása kétségtelenül megelőzi korát. A hallgató nem is akarja elhinni, hogy több mint ötven esztendővel ezelőtt vették szalagra e számokat, annak ellenére, hogy például a nyitó uptempós Inside Atlantis, valamint a darabok zöme a hard bop tradícióban gyökerezik. A Barron stride játékát rögzítő Yusef’s Mood visszamutat az 1957-es Jazz Mood-ra, Lateef 1957-es Savoy-lemezére, ahol e szám stúdióváltozatban hangzott el. Az Eboness alighanem Cunningham pazar szólója miatt marad emlékezetes; Barron a teljes D oldalt kitevő The Untitled című szerzeménye pedig az uptempós darabok után nagy váltást jelent, s bepillantást enged az együttes kontemplatív világába. Ha alaposabban figyeljük a kompozíciót, itt is felfedezhetünk keleti zenei elemeket. A távoli zenekultúrák épp annyira elidegeníthetetlen elemei lettek Lateef zenéjének, mint a blues, melyhez haláláig hű maradt.
(Yusef Lateef: Atlantis Lullaby. Elemental Music, 1972/2024)
