Charles Mingus a jazz műfaj legnagyobbjainak sorában is a legsokoldalúbb művészember volt. Bőgős és zongorista, hangszerelő és komponista, zenekarvezető és polgárjogi harcos, filozófus és író. Tevékenysége külön fejezet a jazz történetében, és hatása mind a mai napig megkerülhetetlen. Márton Attila tanulmányának első része.
Márton Attila
Mingus minden szempontból összetett személyiség volt. Mindenekelőtt származása okán, hiszen felmenői között még indiánok és kínaiak is akadtak; az európai és afrikai ősök pedig szinte minden fekete amerikai emberre jellemzőek. Hosszú időn át sokszor éppen a világosabb bőr irritálta a rasszistákat – ez sújtotta pl. Billie Holiday-t vagy Lena Horne-t, és voltaképpen ezek közé tartozott Mingus is. Őt ez a felháborító, egyben tragikus igazságtalanság állandó szembenállásra ösztönözte, később pedig a polgárjogi mozgalom legradikálisabb képviselői közé sodorta. Olyan, kifejezetten politikai töltetű szerzeményei voltak, mint a Freedom, az Oh Lord Don’t Let Them Drop That Atomic Bomb on Me, a Prayer for Passive Resistance vagy a Fables of Faubus.
Zenei élményanyagának összetevői ugyancsak széles spektrumból származtak. Los Angeles fekete nyomornegyedében nőtt fel, így a afro-amerikai egyházi zene, a gospelek világa, az eksztatikus istentiszteletek élménye meghatározó fontosságú volt számára. Nem érdekelték a tételes vallások, de szilárd istenhite volt. Olyan kompozíciói bizonyítják spiritualitását és vonzódását a földöntúli világhoz, mint a Wednesday Night Prayer Meeting, a Better Get Hit in Your Soul, a Moanin’ vagy az Ecclusiastics. Gyermekkorában természetesen a blues is megérintette, és saját bevallása szerint amikor először hallotta az Ellington zenekart, az döntő hatással volt rá. Egész életében különös vonzódással viszonyult Duke Ellington muzsikájához, több szerzeményét átdolgozta saját elképzelései szerint, és komponált abban a modorban. Számos lemezén eljátszott egy-egy Ellington kompozíciót, sőt a Monterey-i jazzfesztiválon egy hat számból álló Ellington-blokk is szerepelt zenekara műsorán. Elmondható róla, hogy szinte a műfaj egész korábbi története tükröződik munkásságában – Jelly Roll Mortontól Ellingtonon és Charlie Parkeren keresztül Coltrane-ig és a free jazzig. Kortársaihoz hasonlóan a latin zene befolyása sem maradt ki művészetéből, sőt – talán éppen szülőhelye miatt – még a mexikói zenei hatások is megmutatkoznak a Tijuana Moods című albumán. Mint széles látókörű muzsikus, ismerte és szerette az európai klasszikus zenét; érdeklődése Bachtól Debussyn, Ravelen és Richard Strausson keresztül egészen Bartókig terjedt, de a kortárs zenei kísérleteket is tanulmányozta. Muzsikájának mindenkor volt egy stílusok és korszakok feletti sajátsága, ami abból következett, hogy nem engedte eluralkodni zenéjében az aktuális irányzatokat, következetesen járta a saját útját. Az említett hatások ellenére zenéje nem vált eklektikussá, hanem remek érzékkel szintetizálta és gyúrta egységes egésszé a sok-sok megismert zenei információt.
Mint minden korszakalkotó nagy művész, Mingus is gondosan válogatta meg zenei partnereit. A nála játszó zenészek közül a legismertebbek: Don Ellis, Ted Curson és Jon Faddis trombitások, Jimmy Knepper pozanos, Benny Golson, Booker Ervin, Charlie Mariano, John Handy, Clifford Jordan, Eric Dolphy és Rahsaan Roland Kirk szaxofonosok, Jaki Byard és Don Pullen zongoristák, valamint Dannie Richmond dobos. Kompozícióinál, de még inkább a hangszerelések megtervezésekor kifejezetten szólistáira gondolt, ebben is hasonlított Ellingtonra. Nem hiába mondták Duke-ra, hogy igazi hangszere a zenekar – ez Mingusra is sokszor érvényesnek tűnt.
Bármennyire meglepő is, Mingus felelevenítette a New Orleans-i jazz jellegzetes játékformáját, a kollektív rögtönzést, amit őt megelőzően a modern jazz-muzsikusok egyáltalán nem alkalmaztak, sőt lebecsültek. A felhívás–válasz forma, az egyidejű, párhuzamos rögtönzés, az afro-amerikai folklór shout (kiáltás) stílusa előadásmódjának azon elemei, amelyek nemcsak feltűnést keltettek, de rendkívüli hatással voltak a későbbi avantgárd törekvésekre, pl. Ornette Coleman munkásságára is.
(folytatjuk)
