A MÁV Szimfonikus Zenekar programjában immár hagyománya van annak, hogy a Szőke Tibor bérlet koncertjei megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. Ebben az évadban a második est műsorával a fél évszázada elhunyt Dmitrij Sosztakovics életművéből a ritkaságokra-érdekességekre fókuszáltak.
Fittler Katalin
Talán csak megrögzött szokás, hogy a Sosztakovics-est cím alapján olyan műsorra számítunk, amely markáns, karakterisztikus hangképet rajzol a szerzőről. Tehát olyat, hogy azok is, akik most ismerkednek művészetével, elképzelést alkothassanak arról, hogy „milyen” szerző. Nos, a január 16-i hangverseny alapján ezt aligha tehetnék meg. A műsor ugyanis „papíron” sokkal jobban fest, mint amennyi a hangzásélményekből leszűrhető tanulság – a finoman szólva is semmitmondó műsorismertető is ezt tanúsítja.
Kezdődött magyarországi bemutatóként a Columbus-nyitánnyal, ezzel a rövid tétellel, amelyet akár afféle „mestersége címere” mottónak is tekinthettünk volna. Folytatódott viszont – úgyszintén magyarországi bemutatóként – Schumann Gordonkaversenyével, Sosztakovics által készített hangszerelésében. Ez leginkább a kiválasztottak ama kis csoportjának jelenthetett csemegét, akik olyannyira ismerik Schumann gordonkaversenyét, hogy felfigyelnek a hangszerelésbeli eltérésekre, éspedig nem is csak tényszerűen, hanem értelmezve-értékelve a változtatásokat. A nagy többségnek maradt a korábbiakhoz képest már gyakrabban, de általánosságban véve még mindig ritkaság-értékű kompozíció. A szünet után a Kisvárosi Lady Macbeth-ből készített szvit két tételét hallhattuk (a 2., majd az 1. tételt) – amelyek hallatán jogosan vetődött fel a kérdés: miért csak két tétel szerepel a műsoron. Annál is inkább, mert a műsorzáró, Levon Atovmyan által összeállított Valse-szvit is „hiányos” volt. Pedig a műsor, ráadásokkal együtt sem mondható hosszúnak! (Nem vitás: hálátlan feladat lehetett erről ismertetőt írni…)
Az est karmesteréül Thomas Sanderlinget sikerült megnyerni, aki a hazai zenekarok közül korábban a Nemzeti Filharmonikusokat vezényelte több ízben, majd a szegedi Fricsay Ferenc Nemzetközi Karmesterverseny zsűritagjaként kapott felkérést Lendvai Györgytől tavalyi közös fellépésre a MÁV Szimfonikus Zenekarral. A dirigens – mint a Papageno-ban olvasható – már jó előre több koncerttel és különleges projekttel is készült a megemlékezésre. Sanderlingnek fiatalkori (pályakezdő) élménye fűződik Sosztakovicshoz, akinek 13. és 14. szimfóniáját az ő vezényletével ismerhette meg a németországi közönség. Feltehetőleg ő tartotta szívügyének, hogy ritkaságokkal ismertesse meg a közönséget – olyan zenékkel, amelyek e felvételkedvelők figyelmét is elkerülhetik.
Ami az est maradandó-tanulságos élményét jelentette, az Sosztakovics hangszerelése. Ugyanakkor nem tagadható: a nagy létszámú vonóskarhoz járuló, gazdag hangszín-világot varázsoló – ugyancsak nagy létszámú – fúvós és ütős kontrollált dinamikai összehangolása kivételes feladatot jelent, annál is inkább, mivel gyakran rendkívül gyorsan, villódzva változnak a rövid szín-effektusok – éppen ezért az élmény mindig impulzívabb hatású volt, mint a tényleges megtervezettség-kidolgozottság által létrejövő dinamikai arányok. Ahhoz a rövid tételek is elégségesek voltak – kiváltképp a Lady Macbeth szvit részlete -, hogy arra inspirálják a közönséget, hogy keresse a lehetőségeket a Sosztakovics-életmű minél több darabjának a megismeréséhez.
Az est programjában a legismertebb műsorszám Schumann Gordonkaversenye volt, amely már csak a szólista személye is megkülönböztetett érdeklődésre tarthatott számot. Gustav Rivinius azok közé a koncertező (és felvételkészítő) művészek közé tartozik, akikre nem a beharangozás, többé-kevésbé szükségszerű PR-tevékenység eredményeképp figyel fel a hallgató, hanem elsősorban mintegy „magától”, mert játékát hallgatva megszólítva érzi magát. A művész-tanár, aki korábban Budapesten is többször tartott mesterkurzust, ebben az évben is – ezúttal első alkalommal a MÁV Szimfonikus Zenekar új székhelyén, a Péceli utcában – foglalkozott a Zeneakadémia négy növendékével. A koncert másnapján került sor erre a – passzív hallgatók számára is – rendkívül tanulságos rendezvényre, ahol mintegy megoldó-kulcsot kaptunk ahhoz a titok-tárhoz, amely a pódiumművészt hallgatva nehezen megközelíthető. Közhelyesen fogalmazva: Rivinius titka, hogy nincs titka. Technikai felkészültségén túl zenei tudását-tapasztalatait mindenkor az adott mű érdekében aktivizálja. Ezzel elvileg valamennyi előadó egyetérthet – ámde nála a természetesség, a magától értetődés nem gesztus, hanem alap-állapot. Ezzel teremt meg egyedülálló közvetlenséget bármely stílusú kompozícióval. Már-már az jut az ember eszébe őt (játékát vagy tanítását) hallgatva, amit Bach mondásaként őrzött meg a legendárium, aki szerint a zongorajáték rendkívül egyszerű: a megfelelő hangot a megfelelő időben a megfelelő ujjal kell megszólaltatni.
Utánanézve Rivinius szakmai életrajzának az interneten, életre szóló tanulsághoz jut az olvasó: néhány adat -̶ és más semmi. Maximális mellőzése mindannak a „tupírozásnak”, amellyel megannyi szóra sem méltó alkotó- vagy előadóművész kivételessége kerül hirdetésre. Érdemes felfigyelni erre a jelenségre, hogy a fecsegő felszín környezeti zajártalmai mellett is maradjon készségünk az igazi mélység hallgatására. Rivinius manír- és póztalansága afféle hangzó Dávid-szobor: mentes mindenféle felesleges rárakódástól. Csak a lényeg – előadóként a MŰ, pedagógusként pedig a legrövidebb ÚT megtalálása, ahol a legkevesebb akadállyal kell küzdeni a növendéknek a kívánt eredmény eléréséig. Szólójával hallgatva Schumann versenyművét, nehéz elképzelni, hogyhogy nem talált könnyen utat mindenkori hallgatóságához. Riviniusra jellemző, hogy ráadásként Mieczysław Weinberg szólódarabját választotta (Gidon Kremer mellett ő is azon elkötelezettek közé tartozik, akik a méltatlan feledés homályából kiemelni szándékozzák az életművet), majd a zenekari csellisták kíséretével Schumann örökzöldjéből, a Träumerei-ből készített átiratot szólaltatta meg. A változatos élmény-kínálatból ki-ki tetszés szerint vihetett magával emlékeket: műveket (tételeket, részleteket), előadói teljesítményeket – és legfőképp: hangulatokat.
(MÁV Szimfonikus Zenekar, km.: Gustav Rivinius – cselló, karmester: Thomas Sanderling. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 16.)
Fotók: Steirer Máté/MÁV Szimfonikus Zenekar