A középkortól évszázadokon át kötelező adó volt a kilenced és a tized. Ezzel szemben a „háromszázhatvanötöd” olyan önkéntes felajánlás, amelyet ki-ki a maga érdekében tesz: amikor az év egy napját kiemelve a mindennapok egymásutánjából, Mozart zenéjének szenteli. Pontosabban: saját magának, intenzív örömforrásként.
Fittler Katalin
A Mozart-nap nem „maraton”, még csak nem is annak szelídített változata (amikoris az időpálya mentén gyakori „kiállás”-lehetőségek vannak), hanem a kínálat imponáló választéka, amellyel a potenciális hallgatóság szabadon gazdálkodhat. A 2018 óta töretlen népszerűségnek örvendő sorozatot Keller András hívta életre a Concerto Budapesttel, amelynek művészei ilyenkor szólista-lehetőséghez és kamaraművekben való közreműködéshez jutnak. A kísérlet eredményesen vizsgázott a gyakorlatban, aminek eredményeképp nemcsak az esti (ünnepi záró) koncertnek, de gyakran a délelőtti és a délutáni hangversenynek is teltházas érdeklődés jut. Három hangverseny a Nagyteremben, és közben gyermekprogram a Kupolában (idén délelőtt is és délután is). Aki már részt vett bármilyen rendezvény szervezésében (legyen akár csak zeneiskolai hangverseny), csak elismeréssel tud adózni azért a láthatatlan (ám megkerülhetetlen) munkáért, a ráfordított időért és energiáért, amelyek eredményeképp megvalósul egy ilyen gazdag kínálat.
A szereplők többsége a Concerto Budapest (zenekari) művésze, hozzájuk társulnak az együttessel jó kapcsolatot ápoló hazai és külföldi muzsikusok, akik nemritkán szólista- és kamarazenész funkcióban is felkérést kapnak. A műsorválaszték kimeríthetetlen, éppen ezért évről évre hallhatunk ritkaságokat is a méltán közönségkedvenc alkotások mellett. Idén újdonságként örömmel értékeltük azt a kezdeményezést, hogy a három hangverseny és karcsúbb kivitelezésben a gyerekprogram műsorfüzetét ízléses tokban kaphatták kézhez a látogatók (a Concerto Budapest gyakorlatához híven, díjmentesen). Praktikus megoldás azok számára, akik „faltól-falig” kiélvezik a zenehallgatási lehetőségeket, de azoknak is hasznos, akik csak egy vagy két rendezvényt választottak. Sajnos, ezt a lehetőséget nem mindenki ismerte fel: szomorúan vettük tudomásul a „felesleges” műsorok kidobálását (olcsó hús leve?!) – remélhetőleg eme visszajelzés nem veszi el a kedvet az ízléses műsor-kínálattól, viszont talán érdemes lenne elhelyezni gyűjtőket, ahol helyet kaphatnának a gazdátlan példányok (ily módon takarékoskodni is lehetne, a példányszám szolid csökkentésével).
Különlegességgel kezdődött a 11 órai matiné: Devecsai Gábor (a zenekar trombita szólamvezetője) szólójával szárnykürtön csendült fel az Esz-dúr kürtverseny (K. 447), sajátos atmoszférát teremtő hangszínvarázzsal. Versenyműre – versenymű: a zenekar visszatérő szólistája, a kanadai Angela Hewitt játszotta a C-dúr zongoraverseny (K. 467) magánszólamát. A szünet után a héttételes Gran Partita csendült fel (B-dúr szerenád, K. 361) 12 fúvós s egy nagybőgős tolmácsolásában. Az élményt adó előadás hallgatója csak azt sajnálta, hogy nem tüntették fel a közreműködők nevét. Valamennyi szólam szólista-igényű megszólaltatója kétségkívül megérdemelte volna!
Hagyományosan a középső hangverseny kínálta a kamarazenei csemegéket. Az előételt a B-dúr szonáta jelentette (K. 292) fagott-cselló duóként, Mohai Bálint és Kokas Dóra tolmácsolásában. A folytatásban alkalmi kompozíció értékű átiratot hallottunk, Johann Wendt feldolgozása a „Varázsfuvola-esszencia” címet kapta. A Mozart halála utáni évben készült népszerűsítő összeállítás komoly feladatot ró a fuvolistára, akinek vonós-partnerei a hangulatos-karakteres játékukkal szinte veszélyeztetik a fuvoladallamok érvényesülését. Kaczander Orsolyánál jó kézben volt a fuvola, amelynek hangja a legfinomabb hangzásokban is magára irányította a hallgatók figyelmét. A jól felépített műsor folytatása érezhetően örömzenélés volt: az F-dúr oboanégyesben (K. 370) Albrecht Mayerhez, a Berlini Filharmonikusok első oboásához Keller András (hegedű), Szűcs Máté (brácsa) és Fenyő László (gordonka) társult. A koncerttermekben ritkán hallható mű előadására még sokáig fogunk emlékezni. A kamaraest zárószáma a szívszorítóan szép g-moll vonósötös (K. 516) volt, amelyben Keller András, Kokas Katalin, Szűcs Máté és Fenyő László vonósnégyese Maxim Rysanovval egészült ki.
A záróest a különlegességek tárházát jelentette: nyitószámként az Exultate, jubilate (K. 165) motetta csendült fel Matthias Spindler átiratában, ahol az énekszólamot oboa d’amore játssza. A második félidő kezdetén tovább fokozta a hatást Albrecht Mayer, aki Mozart töredékesen fennmaradt F-dúr oboaverseny-tételét (K. 293) Gotthard Odermatt befejezésével, és általa két további tétellel kiegészített verzióban adta elő. Mayer korábban már készített felvételt e töredék másik, Robert Levin által készített rekonstrukciójából – a neki szánt verzió több német város után most érkezett el magyarországi bemutatóként a Zeneakadémiára. A 60. évét hamarosan betöltő oboaművész valamennyi produkcióját méltán fogadta viharos tetszésnyilvánítás (ezek a produkciók rendkívül inspirálóak lehettek azoknak a szerencsés tehetséges fiataloknak, akikkel másnap mesterkurzus keretében foglalkozott). Az esti műsor első részét a c-moll zongoraverseny (K. 491) zárta Angela Hewitt szólójával, a hosszú program fáradhatatlan közönségétől a D-dúr (Prágai) szimfóniával búcsúzott a Concerto Budapest, karmesterként a méltán a nap hősének tekinthető Keller Andrással.
A rendezvények házigazdájának Batta Andrást kérték fel, aki közvetlen stílusban szólította meg közönségét egykori alma materében (melynek a közelmúltban rektora is volt). A kommentár-szövegek, valamint a pódium-átrendezések jelentős időt vesznek igénybe – ezért érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy esetleg kezdődhetne az est műsor a szokványos fél 8 helyett hét órai kezdettel. A közönség, nemcsak Mozart, hanem az immár meghonosodott rendezvénysorozat iránti szeretetét kifejezve, elfogadó: tudomásul veszi az adott körülményeket, s nem él a „félig tele félig üres pohár” értékelés lehetőségeivel, nem reklamál, nem panaszkodik. Legfeljebb aki messze lakik, halkan kioson, nem várva meg a műsor (és a remélt ráadások) végét.
(A Concerto Budapest Mozart-napja. Zeneakadémia, március 2., fotó: Mudra László)
