Egy kelta szertartásra érkezett az, aki beült a győri Richter Terembe cahol az elmúlt évek jó hagyományát követve a Bartók Tavasz újabb kiemelt produkcióját prezentálták az érdeklődő közönségnek. A szertartást a druidák méltó utódja, egy 78 évesen fuvolán, tenor- és szopránszaxofonon változatlanul virtuóz módon játszó norvég sámán celebrálta, akinek az életében idővel bevallottan máshova kerültek a hangsúlyok. A spiritualitás közvetítése jobban motiválja már az évenkénti stúdióba vonulásnál és lemezkészítésnél. Jan Garbarek frappánsan illusztrálja, hogy hiteles lehet valaki a celebek uralta narcisztikus korban is anélkül, hogy behódolna a közösségi oldalak és streaming nagyhatalmak sugallta kommunikációs sémáknak. Ezért telt meg a terem.
Iván Csaba
Neve egybeforrt az ECM szellemiségével, bár Manfred Eicher cseppet sem tűnt nagy zenei mogulnak, mikor először találkoztak Olaszországban. A George Russell Sextettel játszott, felvetődött egy album elkészítésének ötlete, és valaki szólt neki, hogy az egyik sarokban gubbasztó fickó épp egy lemezcéget alapított. Így ismerkedtek össze. Az ECM központjában, ami egy nyolc négyzetméteres iroda volt két alkalmazottal, rájöttek, hogy a koncepciójuk alapvetéseiben hasonlít egymásra: nem akartak hangyaszorgalmú „szerzetesek” módján „B”-kategóriás amerikai jazzt másolni. Eicher kiadója ajtaján olyan zenészek kopogtak be, akiket az ősi népzene fékezhetetlen energiái, az intenzív spiritualitás vonzott, mint Keith Jarrett, Ralph Towner, Eberhard Weber és Miroslav Vitous, muzsikájuk sűrű szövetébe beágyazták a gregorián és a jazz kompozíciós elveit és hangzásvilágát is. Manfred Eicher evangelistái 1974-től a Belonging (Jarrett és Garbarek első közös munkája) majd a Luminessence megjelentetésével megkezdték műfajt népszerűsítő térítő tevékenységüket, amit a Solstice című albumán a Towner Garbarek tandem folytatott. A más dimenziókba emelt zene lemezillusztrációin, például a Hilliard Ensemble és Jan Garbarek a kiváló akusztikájáról nevezetes ausztriai St. Gerold kolostorban rögzített Officium albumán nem fog az idő. (Aki hallotta élőben a Szent István-bazilikában anno ezt a „középkori jazzt”, tudja is, hogy miért.
Mert a muzsikusok rátaláltak az aranymetszés „számaira” – megalkották a műfaj idiómáit – az ideális arányokat, az évezredes formák és a spontán rögtönzés összhangba kerül. A relaxációs „beavató kúra” sikerének az az alapja, hogy zene ősi formájában már ott volt a rögtönzés, a népzenészek motívumvariánsai, a klasszikus mesterek kadenciái és a jazz afrikai eredetű frazeológiája közös gyökerekre vezethető vissza. Csak a teremtőerőt féken kell tartania az önmérsékletnek, hogy megvalósuljon a kegyelmi pillanat, az emberek a zenei időutazás során maguk fedezhessék fel a kagylóban a gyöngyöt, hogy a régi világ bölcsessége ma is fontos az életükben. Egy másfél órás zenés performance-on mennyi az esélye annak, hogy a Pangea Ultima, a földrészek újra egyesülésének jóslata jusson a közönség eszébe? Ha Garbarek és Gurtu játszik – akkor nagy. A kompozíciók üzenetét már a régi kelta dal megfogalmazta: „Szél vagyok a tenger felett, Óceán hulláma vagyok, Tenger zúgása vagyok.”
Garbarek virtuóz, meditatív és aszketikus egyszerre, ahogy egy igazi táltoshoz illik. Nem szakítja meg a ceremóniát felkonferálásokkal, bemutatja a zenésztársakat, de semmit nem hallunk belőle, mert nincs a közelben mikrofon, de hiszen úgyis ismerjük őket. Trilok Gurtu már a koncert előtt az üres színpadra kikészített arzenáljávál letette lenyűgöző védjegyét, de a káprázat csak utána következett. Játszott a cajón ülve, ami egy rendkívül hatásos ütődoboz, konnakol énekszólót rögtönözve hozzá, aztán megidézte ütőhangszereivel a dzsungel hangjait, sőt rövid gyorstalpalót rögtönzött arról, hogy Archimédesz megfigyelése mit jelent egy zenész számára. Mert kiderült, hogy hogy minden vízbe mártott ütőhangszer a hangjából annyit veszt… Ezt például egy gonggal illusztrálta. Senki nem fog kidobni régi hangszórót és alumínium vödröt ezután, aki ezt a prezentációt látta. Rainer Brüninghaus „tanár úr” már nehézkesebben mozog, de a csuklója még a régi, remekül felfestette az alapokat szintetizátoron vagy zongorán a kompozíciókhoz, szólója pedig egészen káprázatos lett, a blues technikáiból kényelmesen sétált át a középkori csembalók hangzásvilágába, a romantikus impressziókból a sötét tónusú atonalitásba, hogy aztán ellenpontozásként a New Orleans-i bárzongoristákat is megidézze. (Bár volt egy olyan érzésem, hogy a billentyűs hangszerek hangolásával nem volt minden rendben). A „Pygmy Lullaby”, a „Afro Blue” és a „The Survivor” roppant intenzív prezentációjakor azt is megmutatta a kvartett, hogy ebben a zenében a csendnek pont olyan fontos a szerepe az interpretációban, mint a hangszeres virtuozitásnak. A brazil basszusgitáros, Yuri Daniel nem milleri vagy bonai virtuozitása miatt bukkant fel Garbarek mellett egy évtizede, hanem azért, mert mindig precíz basszusfutamokat tesz bele a közösbe.
Garbarek a végén a tokjába visszatett szaxofonnal komótosan kisétált társaival együtt a színpad szélére megköszönni a tapsot. A standing ovation még egy ráadásra rábírta őket, aztán elégedetten látták, hogy amiért jöttek, elvégezték, a szertartás elérte célját, a terem közönsége a Pangea Ultimára is felkészülve békésen sétált ki az esős utcára.
(Jan Garbarek Group feat. Trilok Gurtu. Győr, Richter Terem, 2025. április 24.)
Fotók: MüPa Budapest és Mekliz Fotó Stúdió
