Graz városa, azaz a Mura-menti ékszerdoboz önmagában is élmény – ráadásul a szem és szájnak ingerén túl audio-élményekről is rendszeresen gondoskodnak a stájer főváros kulturális életét szervezők. A húsvéti ünnepkör idején megtapasztalhatta a látogató: korántsem csupán turistacsalogatónak szánják a programokat.
Fittler Katalin
„PSALM” – hirdette a karcsú programfüzet, címoldalán állatrajzokkal, amelyek az április 13-a és 21-e közötti rendezvénysorozat tematikáját is kommentálták: „Alle unsre Tiere”. Virágvasárnaptól húsvét hétfőig nagyszombat kivételével minden este várta az érdeklődőket a Helmut List Halle, ráadásul az ünnepvárást hétfőn és kedden gyermekprogramok tették emlékezetessé (napi három előadás!). A tematikában az állatok – személyes „ismerőseink” és kedvelt mesefigurák – fokozatosan adták át a helyet Isten Bárányának, hogy a feltámadás csodája után a maradéktalan örömünnep részesei legyenek.
A szamár dicséretével kezdődött a program, a középkortól napjainkig, katalán népdaltól spirituáléig – a Grazban gyakran fellépő Arianna Savall és muzsikustársai műsorán. A kicsinyek kedvencei közé tartozik a szivárványhal, „akiről” szívesen hallgatnak történeteket, a vándormadarak klezmer köntösben jelentkeztek, skandináv föld üzenetét hozták vadállatok, akikről alkalmanként derül ki, hogy a jó vagy a rossz oldalán állnak, megszelídíthetőek-e, köthető-e velük barátság. A kamaraestek sorában igazi csemegét igért a brit énekegyüttes ausztriai debütálása: a Gesualdo Six 2014-ben alakult, Gesualdo Tenebrae-responzóriumainak előadására, Cambridge-ben. Két-két kontratenor és tenor, valamint egy-egy bariton és basszus (utóbbi az együttes alapítója, művészeti vezetője, aki zeneszerzőként is szerepel a repertoárdarabok sorában). Miként a híres-hírhedt angol gyep, pázsit, úgy az angol vokális kultúra titka is örök rejtély marad. Ami önmagában is állandó érdeklődést gerjeszt, oly módon, ahogyan egy Rossini-crescendo fejlődik, avagy még inkább: Ravel megunhatatlan Bolerója. Nagypénteki műsorukat Thomas Tallis Lamentations-jának tételei keretezték, köztük Gesualdo és Victoria Tenebrae-tételei csendültek fel, és két angol kortárs-kompozíció, Judith Bingham és a basszista Owain Park műve. A hat énekes különleges hangszín élményéhez hozzájárult, hogy négy- és ötszólamú tételeket is énekeltek, s az apparátus-módosulás mindig újabb zenei gyönyörködnivalókat kínált. Mert a legönfeledtebb hallgató is észlelhette a maximális igényességet, a perfekcióra való törekvést – miközben a megszólaló zene a „magától értetődőség” érzetét keltette. Az interpretáció magasrendűségének (közvetett) bizonyítéka, hogy a hallgató nem igényelte az anyanyelvére (vagy legalábbis angolra és/vagy németre) való fordítást. „Értette” a latint és az angolt akkor is, ha tolmácsként nem tudta volna fordítani – a megzenésítés által történő felfokozottság érzelmi azonosulást tett lehetővé. Egy órányi maradéktalan élmény.
A nagypénteki program címe részben a műsort is sejttette: Stabat Mater. Az előzetes programmal ellentétben, másodikként csendült fel Pergolesi remeke, előtte Johann Joseph Fux: Il Testamento di Signor Gesù Cristo sul Calvario című kompozíciójából hallhattuk a Sinfoniát, valamint áriákat. Az előadók javarésze a hazai közönség számára ismerős lehetett: A Recreation – Das Orchester grazi együttes, amelyet Michael Hofstetter alapított (aki a Styriarte Fesztivál Zenekarának társ-alapítója is volt), az est dirigense. A szoprán szólista Miriam Kutrowatz a grazi operabarátok számára Zerlinaként ismerős (ugyancsak Hofstetter vezényelte előadásból), a svájci férfialt Hofstetter újabb felfedezése, akinek – korábbi salzburgi sikerek után – ez volt a grazi bemutatkozása. Ezúttal rövidebbként érzékeltük az órányi időtartamot: a hallgatóság nehezen vette tudomásul, hogy „máris” végetért a műsor. A Sinfonia után az énekes számok is szinte csupán a ráhangolódást szolgálták – az élmény a megunhatatlan Pergolesi-mű volt. Kutrowatz énekén érződött, hogy a pódiumnál is otthonosabb a színpadon, Zimmermann a régizene-specialisták stílusérzékenységével gyönyörködtetett.
Nagyszombaton a város gazdag templom-kínálatában dúskálva élhettük át a feltámadás csodáját. A Mariahilfer körmenettel záródó ünnepi miséjére sokáig fogunk emlékezni. És ugyanitt másnap délelőtt zenei csemegére lelt az érdeklődő: Otto Nicolai D-dúr miséje csendült fel az ünnepi istentiszteleten. Húsvét vasárnap „Halleluja” programhoz térhettünk vissza a Helmut List Halléba, ahol a zongoramuzsika tűzijátékával várta a közönséget Kristina Miller, Johannes Kropfitsch és Maya Purdue. Ez a hangverseny az egyetlen, amely külön tájékoztatást kapott a részletes műsorról – nem véletlenül: nehéz lett volna megjegyezni a feliratos tájékoztatás megannyi adatát! Annál is inkább, mivel ezúttal – talán nem túl nagy tiszteletlenség bevallani – leginkább az előadók kötötték le a figyelmet. Ilyesfajta „tömény virtuozitással” ritkán találkozni! Még a gyakorlott koncertlátogató is újdonságként csodálkozott rá arra a jelenségre, hogy mire képes 10 ujj! Gyorsaság és töménység egyidejűleg, gyakran intenzív dinamikával – nem csupán effektusként, hanem terjedelmes felületekként, magától értetődő természetességgel, az erőlködésnek, a fáradásnak a legkisebb jele nélkül! Különleges, mondhatni, speciális területe a virtuozitásnak. Mindez felfokozva a kétszer 10 ujj kivételes teljesítőképessége által – mondhatni, káprázatos. A hatkezes tételekben könnyebb volt a zenére figyelni, hiszen a három játékos egyidejűleg megannyi hangulat, érzelem és indulat egyidejű megjelenítésére is képes volt. Johannes Kropfitschnál éppen 10 éve fejezte be tanulmányait a moszkvai zenész családból származó, csodagyerek múlttal rendelkező Kristina Miller – mester és (egykori) tanítványa összeszokott partnerként szólaltatta meg a zenekari anyagok komplex átiratait is. Kár, hogy az átirat-készítő nevét kizárólag Bizet Carmen-variációinál tüntették fel (Vladimir Horowitz).
Lenyűgöző energiával csendültek fel a Sacre részletei – a jubiláló ünnepélyesség légkörét árasztotta Händel Messiásának Halleluja-kórusa a három zongorista tolmácsolásában, csakúgy, mint Franz Schmidt „Das Buch mit sieben Siegeln” című oratóriumának azonos tematikájú részlete. Hatásosak voltak és hasonlóképp teljes figyelmet vonzottak a halk tételek is (például Az állatok farsangjának Akvárium tétele). A műsor centrumába Miller szóló-programja került, amelyet Szkrjabin balkézre komponált Prelűdje vezetett be. Johannes Kropfitsch önállóan saját kompozícióját, az Op. 5. Variációkat játszotta, amiből fölényesen kiderült nemcsak zongora-, hanem egyetemes zeneirodalomismerete is. A variációk sorjázása szinte etűd-gyűjteményként hatott, afféle Gradus ad Parnassumnak – úgyhogy nem tűnt kizártnak, hogy tőle származnak a műsoron szereplő átiratok is.
Az átiratkészítésnek egy sajátos céljára irányult a figyelem; ellentétben azzal a történeti gyakorlattal, amikor a „szükség” inspirálta a szerzőket/előadókat, hogy például zenekar – vagy a zenekarhoz szükséges jelentős terem – híján is eljusson a hallgatósághoz az eredetileg nagy apparátust igénylő kompozíció; ezúttal a hangszer (és a hangszeres) teljesítőképességének már-már sport-jellegű „határtalanságát” hivatott demonstrálni. Egyszersmind a kamarazene örömét hirdetve! A műsor befejező részében – s a megtervezett ráadás-sorozatban – a ritmusoké lett a főszerep; Piazzola mellett Milhaud (Le boeuf sur le toit) jutott főszerephez, de megismerhettük Alexander Rosenblatt (*1956) egy darabját is (In Latino Rhythms). Fergeteges finale-feelinggel búcsúzhatott a koncertsorozattól az is, aki nem lehetett részese a húsvéthétfői vidám búcsúnak (Maskenball in Gänsestall).
A 65-70 perces, egyvégtében tartott előadások mindegyike önállóan is élményt jelentett. A rendezők tetszetős ötlettel fokozták az érdeklődést, tetszőlegesen összeállítható, négyestés bérletek lehetőségét kínálva. A Mura-menti ékszerdoboz zenélődobozként is remekül funkcionált. Egyszersmind zenei előételként a Styriarte nyári egyhónapos fesztiváljához (Raum & Klang, június 19-július 20).
