1800. május 7-én adta egyetlen budai koncertjét Beethoven a Várszínházban. A Karmelita koncertsorozata évről-évre megemlékezik erről az eseményről. Idén, a 225. évfordulón pedig nem kevesebb, mint három hangversennyel tisztelgett az első májusi hétvégén: szombaton egy, vasárnap két rendezvénnyel.
Fittler Katalin
A Karmelita 2024/2025 programja 14 koncertet kínál, ezek sorában a 10-12. voltaképp sorozat a sorozaton belül: a Beethoven Budán projekt a szerző összes (szám szerint 10) hegedű-zongora szonátáját hirdeti. Az összkiadás-jellegű (és értékű) sorozat előadója egyazon művészpáros: Antje Weithaas (hegedű) és Várjon Dénes (zongora). Teljesítményük látatlanban is embertpróbáló (vasárnap délután 4, majd este további 3 szonáta!), még akkor is, ha tudjuk: ezt a repertoárt stúdiófelvételen már rögzítették. A német AVI Music e három korongja nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki, és rangos elismerést a művészek teljesítményéért. A három hangverseny programja a felvételek műsorát követi.
Kétségtelen: a sorozatnak ez a programja minőségileg a Koh-i Noor gyémánt. Nem véletlen, hogy a Beethoven-teremből mindhárom hangversenyt elégedett, élménnyel gazdagodott hallgatóság hagyja el – de az már korántsem biztos, hogy az alkalmi látogatók valóban fel tudták-e mérni az előadások tényleges („abszolút”) értékét. Az igazgyöngyök azonban intenzív hatást fejtettek ki: még a tételszünetek legtöbbjében sem szűnt meg a koncentrált figyelem. A hallgatóság „vette az adást”, és igyekezett méltónak bizonyulni a kivételes élményre.
A sorozat háziasszonya, Becze Szilvia utalt a nemzetközi díjakkal kitüntetett CD-sorozatra, és megemlítette, hogy a felvételt követően már több országban előadták a művészek a szonáta-sorozatot, hazánkban viszont ez az első ilyen alkalom. Más szóval, lemezbemutató koncertnek is lehetett volna tekinteni – amennyiben összekapcsolódik a felvételek helyszíni vásárlásának lehetőségével. Ezúttal úgy kell értékelnem, hogy „szerencsére” nem ez történt! Vagyis, a tényleges lemezbemutató koncert (pontosabban, a lemezeket bemutató koncertek) lehetősége továbbra is fennáll, fővárosi viszonylatban is. És ez azért örömhír, mert lehet esély arra, hogy nagyobb koncerttermi közönség is részesülhessen ebből a hangzó csodából, amely – a felvételek ismeretében tanúsíthatom – felülmúlja azok élményét. (Tegyük hozzá az igazság kedvéért: a felvételek „többlete” viszont a korlátlan számú újrahallgathatóság,)
Korántsem csupán játék a szavakkal, amikor – elkerülendő a szóismétléseket ̶̶ szinonimákkal határozza meg valaki az előadást (játsszák, megszólaltatják, hangzó életre keltik a műveket, stb.). Az interpretáció birodalma tágas, és az is befolyásolja, hogy az előadó mennyire jártas az adott stílusban, az illető szerző életművét milyen mélységig ismeri, stb. A Weithaas-Várjon művészpár fellépéséről nem túlzás azt állítani, hogy beavatás-értékű. Közelképeket kaptunk Beethoven érzés- és gondolatvilágáról, arról, hogy mit jelentett a „titán”-nak a zene nyelvén való (ön)kifejezés. Ugyanakkor azt is érdemes hangsúlyozni, hogy ilyen előadói konstelláció ritka csillagórák szülötte! Két művész, akik nemcsak hogy tökéltesen egymásrahangolódva játszik, hanem egyazon lényeget juttatja kifejezésre: a Művet, formai tökéllyel. A technikai perfekció és a minden hanggal elszámolni-tudás végiggondoltsága csupán a stabil fundamentum – a lényeg: a közlés. Pontosabban, a szerzői közlés maradéktalan továbbítása a mindenkori hallgatósághoz. Mert mintha nem is ők „közölnének” – általuk jut el a beethoveni „üzenet” (ezúttal nem a szó elkoptatott jelentésével) a közönséghez.
De miért is merészeltem megkockáztatni az állítást, hogy a koncertek – számomra – többet jelentettek a felvételeknél? Túl a látvány-adta pluszon, amikor a művészek testbeszéde, a mozdulatok lendülete, indulata, máskor az időt-megállító boldog dalolása már-már a személyes részvétel érzetét kelti, a térélmény ad többletet. Kiváltképp ilyenkor, amikor a művészek bátran „mernek” kockáztatni (mert számukra nem eldöntendő kérdés a kivitelezés milyensége), és leheletfinomra, már-már alig hallhatóra vesznek egy-egy szubjektív kommentárt – az ingerküszöb ilyenkor különleges teljesítményekre képes. Nem így a korrekt-objektív készülékek, amelyek behatároltan engedélyezik a dinamika szélsőségeit… (Más kérdés, hogy amit élő koncerten hallottunk, a hangversenyfelvételen akkor is „belehallhatjuk” emlékeink által, ami szinte nem is jön át…)
Zenetörténet-könyvekben, monográfiákban gyakran olvasunk szerzői korszakokról, s a tagolás segítségével különbözőképp kerülnek értékelésre kompozíciók. Nyilvánvaló: ahány szerző, egy-egy életműben ahány műfaj, annyi magyarázat születhet, rámutatva a szerző stiláris fejlődésére, stílusváltására, más szerzők hatására, stb. Tanulságos lehet egy-egy szerzői oeuvre valamely műfajának teljes termését a keletkezés időrendjében végighallgatni (kiváltképp, ha mód van azonos előadóra!) – ezúttal nem a komponálás időrendjében követték egymást a műsorszámok. A hallgatói élmény pedig olyannyira jelen idejűvé tette valamennyi kompozíciót, hogy összehasonlítgatásra aligha jutott lehetőség. Mindig annak a szonátának „örültünk”, amelyet éppen hallhattunk!
A két művész fantasztikus összjátéka a zenei kidolgozottság legapróbb gesztusaiban is megtapasztalható volt. Ahogy egyazon rövid fragmentummal (néha egyetlen hanggal) kommentálta egyik szólam a másikat, prózai színházi (illetve film-) élményekhez hasonlítható, kiváltképp, mert ahány – némiképp variált – ismétlés, annyi reflexió-változat tanúi lehettünk. És megintcsak a látvány: érdemes lett volna kamerával követni a hallgatóság arcát, ahogyan „veszi a lapot”, értékeli a hangszeresek kommentjeit. Mindenki megtapasztalhatta a hangszeres zene konkrét „jelentéseit”, ha úgy tetszik, beszédszerűségét.
Rendkívül hatásosak voltak a hirtelen váltások, amikor mintha a saját szavába vágott volna a „beszélő”, avagy megtorpant, netán „témát váltott”. Történt ez dinamikai kontrasztokkal, de a hatás gyökerét másutt kereshetjük/találhatjuk: abban a különleges képességben, ahogyan a tökéletes hangszeres kivitelezés mellett érzelmileg-indulatilag is megjelenítették ezeket a mikro-gesztusokat. Amelyeknek az észrevétele, a kottából való kihámozása korántsem lebecsülendő intellektuális munka eredménye.
A fantasztikus erőpróbához az is kellett, hogy mind Antje Weithaas, mind Várjon Dénes minden pillanatban teljes jelenléttel élje a zenét. És ami előadói teljesítményként akár bravúrosként is jellemezhető, saját életük kitüntetett ideje legyen, a zeneszerzővel való közös társalkodás ideje. Ennek a felemelő élménynek lehettünk tanúi akkor is, amikor a mű végén meghajoltak. Az arcukon felragyogó öröm nem a sikernek, még csak nem is a sikeres produkciónak szólt, hanem azt a jóleső érzést nyugtázhatta leginkább, hogy ismét értékkel gazdagították környezetüket. És egyedülálló gesztusként megőriztük a művésznő gesztusát: bal kezével fogta a hegedű nyakát (2001-es hangszer, Stefan-Peter Grein műhelyéből) és a vonót, jobb kézzel alulról mintegy átölelte a hangszert, és maga elé téve, a hangszerrel is elvégeztette a meghajlás gesztusát.
10 (3 + 4 + 3) szonáta két nap alatt, ebből 4 + 3 szonáta egyetlen napon. Akinek ennyi jó kevés – annak Várjon Dénes felkonferálásával ráadás is jutott, a délutáni koncertet követően, az esti műsorból a Tavaszi szonáta lassútétele. Anyák napi ajándékként – édesanyjának, és mindnyájunknak!
