Immár egy évtizede, hogy a Keller András vezetésével működő Concerto Budapest A HALLGATÁS NAPJA címmel gyakorlatilag egynapos rendezvényt hirdet. A hat rendezvénybe tömörített műsor inkább többé, mint kevésbé ismeretlen tájaira kalauzol a kortárs zenének – s teszi ezt oly módon, hogy az érdeklődő egy pillanatra se érezze magát elveszettnek ebben a közegben. Amennyiben a hallgatnivaló újdonság is, a biztonságérzetet növelik az előadók, akik többségükban a Concerto Budapest zenekari művészei, s hozzájuk társulnak elkötelezett muzsikus-barátaik. Az iránytű pedig megbízhatóan értékorientált: a rendezők művészi minősége szavatolja, hogy kizárólag valóban megismerésre méltó kompozíciók kerüljenek előadásra.
Fittler Katalin
Nem vitás: a kortárs zene, a maga sokszínűségével, már-már áttekinthetetlenül gazdag világ. A benne biztonsággal tájékozódókra rábízhatjuk magunkat: értékes kompozíciókat szólaltatnak meg! Ennek következtében a „hallgatás” mindenképp aktív tevékenységre ösztönöz, odafigyelésre – ami aligha esik nehezünkre, hiszen a művészek tisztában vannak azzal, hogy sokan kizárólag az ő előadásuk alapján minősítik a műveket. Vagyis, etalon-célzatú interpretációkkal kívánják nemcsak megismertetni, hanem egyszersmind megszerettetni is a kiválasztott műsorszámokat. Ez pedig annál kevésbe eshet nehezükre, mivel tudják: értéket közvetítenek, felelősséggel. Éppen ezért, nem is a „misszió” jelleget érdemes kiemelni e vállalkozásukban, hanem inkább azt a kreatív hozzáállást, amely biztosítja: az értő tolmácsolás alapján valódi ismereteket szerezhetünk a darabokról.
Gyakran olvashatjuk Keller Andrásnak, a Concerto Budapest főzeneigazgatójának ama meghatározását, miszerint „a kortárs zenét nem megérteni, hanem hallgatni, érezni kell, átengedni magunkon”. „Duplafenekű” ez az állítás. Egyrészt rendkívül „pozitív”, mert azt sugallja: a kortárs zene hallgatása nem igényel speciális felkészültséget, voltaképp mindenkit megszólít. Igenám, de aki hallgatja, érzi, mondhatni, „átengedi magán”, az óhatatlanul is arra vágyik, hogy megossza új élményét olyanokkal is, akik annak nem voltak részesei. Ahhoz viszont nem elég a lelkesedés – „fogást kell találni” a hallottakon. Nyilvánvaló, a „miért szép”, avagy „miért tetszik” jellegű kérdésekre nincs egyetlen-kimerítő válasz, ámde nem vezet messzire, ha az értetlenség (a meg-nem-értettség) távolában tartózkodva vállalkozunk kortárs művek meghallgatására. Egyébként is, az „értés” korántsem egyértelműen mérhető kategória: az értésre irányuló szándék voltaképpen maga az érdeklődés! Az új iránti nyitottság akkor eredményes, ha az első, ismerkedő impulzusokat elfogadás követi (ami önmagában is valamiféle „értés”), vagyis az újdonság betagozódik a korábban megszerzett zenei élményvilágba. Érteni voltaképpen ösztönösen is lehet – amikor valaki nem tudja megmagyarázni, miért tetszik neki valamely irányzat, stílus, mű. A „megszólítottság” élményét átélve, közvetlen kapcsolat alakulhat ki szerző/mű – előadók – és hallgatók között.
A hallgatás napja eredményes programnak, „hívószónak” bizonyult, amit az is jelez, hogy korántsem valamiféle szűk szakmai közösség látogatja a hangversenyeket. Délben kevesebben, s az esti hangversenyhez közeledve mind népesebb a hallgatóság. (Az egésznapos Müpa-beli maraton végén a zárókoncert dirigense, az egyik ötletgazda, Fischer Iván gyakran feltette a kérdést: ki az, aki valamennyi rendezvényen részt vett, és a különleges teljesítményre vállalkozóknak kijárt az elismerő taps. A BMC különböző helyszíneit folyamatosan látogatók viszont örömmel ismerhették fel a visszatérő arcokat.)
Az idei fesztivál műsorának centrumában a közelmúltban elhunyt Szofija Gubajdulina művészete állt, és egy másik (még személyesebb) veszteség hatására szenteltek egy koncertet Sári József emlékének. Ezek a „súlypontok” önmagukban is biztosítottak egyfajta tájékozódási lehetőséget. Mondhatni, kivételes lehetőség volt egymás közelségében (három szerzői összeállításban) Gubajdulina életművéből 14 kompozíciót meghallgatni. Az informatívan adatolt rövid ismertető alapján keletkezési sorrendjük is rekonstruálható volt. Közben hallhattunk két programot magyar szerzők alkotásaiból: Sári József művei Alessio Elia, Szegvári Roland és Csapó Gyula egy-egy művével kerültek egy műsorba, a másik válogatásban is szerepelt a legfiatalabb szerzőtől, Szegváritól egy darab, Balogh Máté, Madarász Iván, Vidovszky László és Dinyés Dániel kompozíciói társaságában. Az ötödik koncerten, Webern: Langsamer Satzát követően Schönbergtől a Pierrot Lunaire csendült fel, Maria Husmann és a Concerto Budapest hat tagja tolmácsolásában, Keller András vezényletével.
A műsorszámok többsége kis apparátusra készült kamaradarab volt – de még így is erőpróbaként értékelhető ez a nap, hiszen a zenekari művészek közül jópáran több mű megszólaltatásában is részt vettek. Valószínűleg ők profitáltak a legtöbbet, hiszen alapvető stiláris tapasztalatokat szerezhettek. A fesztivál egészének légkörét az elhivatottság hatotta át: aligha lehetett volna megállapítani, melyik műsorszámokat tanulták meg frissen az előadók, s melyek képezik kamara-repertoárjuk részét. Sorjáztak az élmények (kevés műsorváltozással), és minden bizonnyal a jól megválasztott műveken túl az interpretációknak is oroszlánrészük volt abban, hogy az egész műsorfolyamot végigkövető hallgató sem fáradt bele az élményekbe, inkább azok intenzitásáért érzett hálát.
A zenekari játékos, mint olyan, „névtelen”: része egy közösségnek, ám még az együttes törzsközönsége sem ismer mindenkit névről. A kamarazenei (és szólista) szereplések jóvoltából mind több archoz társít nevet a visszatérő érdeklődő – ki-ki személyes ismerősének tekintheti például a koncertmester Miranda Liut, Kaczander Orsolyát, Klenyán Csabát, akiknek a zenekari művekben is emlékezetes pillanatokat köszönhetünk. Ez a fesztivál remek lehetőséget kínált kinek-kinek további „nevek” megtanulásához. Aki nem volt jelen Sári József utolsó szerzői estjén, most első ízben adózhatott elismeréssel a Moment Musical megszólaltatásakor a kitűnő nagybőgős, Schweigert György teljesítménye iránt. Az Ananta előadója, Stürzenbaum Róbert harsonajátékával kápráztatta el hallgatóságát. Baján-játékával sokak szívébe belopta magát Szatzker Zsanett is.
Katartikus élményként Webern Langsamer Satzát értékeltem a legtöbbre, Keller András, Környei Zsófia, Szűcs Máté és Kokas Dóra előadásában. Elismerésre méltó teljesítmény volt a szó nemes értelmében megállítani az időt, feledtetve szinte az előzmény-élményeket és a hátralévő produkciókat. A zenében élés, a koncentráció különleges csodája! Az élményeken túl, azzal az érzéssel távozhattak a hallgatók, hogy közeli ismeretségbe kerültek egy értékes életművel: akár „kedvenc” zeneszerzői sorába is felvehetik Gubajdulinát! Maguk az előadók is sokat profitálhattak ebből a fesztiválból, miközben a közönséget gazdagították élményekkel – az online-közvetítés jóvoltából számolhatunk további hallgatósággal is, akiket megszólítottak a 20-21. századi értékes alkotások. Remélhetőleg gyakorló hangszeres muzsikusok is hallgatták a közvetítést (részben vagy egészben), akik zeneirodalom-ismereten túl repertoárbővítéshez is kaphattak ötleteket.
(A Hallgatás Napja 2025 – Hommage a Sofia Gubajdulina. BMC, 2025. november 16.)
Kiemelt képünkön Sofia Gubajdulina, forrás: SoundFly’s Library of Music
