ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

A bariton mestere - Gerry Mulligan 95

Ha a baritonszaxofon legnagyobb mestereiről kérdeznénk meg a jazzrajongókat, akkor tíz közül lehet, hogy tízen neveznék meg Mulligant, mint  a hangszer mindmáig szinte kizárólagos első helyezettjét. Mulligan és a baritonszaxofon egy fogalom a jazzbarátok többségének megítélésében. Kizárólagos státuszát a népszerűségi listák is jól illusztrálták, hiszen nem elég, hogy szinte évtizedeken keresztül állt az élen (rendszerint az első helyen), de fölényes helyzetét az is mutatta, hogy ő gyakran a szavazatok három-négyszeresét kapta a második helyezetthez képest,akár az olvasók, akár a kritikusok népszerűségi listáin. 

Márton Attila

Gerry Mulligan New Yorkban született, de a család gyakori költözése miatt gyermekkorában vagy hat amerikai állam nyolc városában nőtt fel. A jólétben élő polgári körökben a neveléshez hozzátartozott a zenetanulás is, főleg miután kiderült kivételes zenei érzéke, amely nemcsak a hangszeres játék, mi több a komponálás területén is már gyermekkorában megnyilvánult. Először zongorázni tanult, csak később tért át a különféle nádfúvós hangszerekre. Zongorajátéka is olyan színvonalon mozgott, hogy pályája során alkalmanként nyilvánosan is használta a hangszert, amely a komponálás és a hangszerelés során is jó szolgálatot tett. A mérnök édesapa miatti állandó költözések zenei képzését is nehézzé tették. A negyvenes évek elején aztán Philadelphiában végre módszeres képzésben volt része: zeneszerzést, zeneelméletet és hangszerelést is tanult. Óriási hatással volt rá, amikor Chicagóban Billy Eckstine zenekarában a korszak legnagyobb jazzikonjait ismerhette meg, mindenekelőtt Parkert. Az ő ajánlására New Yorkban rövid ideig Gillespie kvintettjében tenorozott, majd 1946-ban Los Angelesbe utazott Gene Krupa meghívására, és nagyzenekarának hangszerelője lett, de játszott alt-, tenor-, majd baritonszaxofonon is.1948-ban már ismét a keleti parton találjuk Claude Thornhill-nál, ahol megismerkedett a zseniális hangszerelővel, Gil Evans-szal. A fiatal muzsikus hangszerelői rangját mutatja, hogy a rendkívül igényes Stan Kenton is használta munkáit.

(Gerry Mulligan, 1980 - fotó: William P. Gottlieb)

Bekapcsolódott a cool jazz mozgalmába, 1949-ben részt vett Miles Davis híres „Birth of the Cool” lemezfelvételein, mégis az áttörést, a hazai, majd nemzetközi figyelmet is saját zongora nélküli kvartettjei hozták az 50-es évek elején, először Chet Baker trombitással, majd a billentyűs harsonán játszó Bob Brookmeyerrel, később pedig Art Farmerrel. Az évtized fordulóján tizenkét-tagú Concert Big Bandjével keltett feltűnést és söpört be elismerést. A mindössze három évig működő együttes a nagyzenekari jazz történetének különleges fejezete. Az évtized végén „beszállt” a Dave Brubeck Quartet-be, így voltak olyan koncertek és lemezfelvételek, amelyeken Paul Desmond altszaxofonja mellett Mulligan baritonja is közreműködött. Desmond halála után egy ideig ő lett a Brubeck Quartet fúvósszólistája.   

Zeneszerzői és főként hangszerelői munkásságát szakmai körökben annyira jelentősnek ítélik meg, hogy egyesek szerint ez még fontosabb része zenei örökségének, mint hangszeres tevékenysége. Az is érdekes, hogy legnépszerűbb kompozíciói, mint a Walking Shoes és a Line for Lyons az 50-es években születtek kisegyüttesei idején. Hangszeres játéka a frazeológia és a timing szempontjából még a swing-érában gyökerezett, nem hiába nevezték humorosan a „baritonszaxofon Zoot Sims”-ének.

Legnépszerűbb lemezfelvételei saját kisegyütteseivel készültek, de rendkívül keresettek voltak azok a kuriózumok is, amelyek az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején készültek olyan jazzikonok társaságában, mint – elsőként – Thelonious Monk, majd Paul Desmond („Mulligan-Desmond Quartet” és „Two of a Mind”), valamint a „What Is There to Say?” Art Farmerrel – mindhárom zongora nélküli kvartett felvétel. Meglepetésre aztán a „Jeru” Tommy Flanagan zongoratriójával készült, a különösen kellemes hallgatnivaló „Night Lights”-on pedig Jim Hall gitárja képviseli a harmóniahangszert. Szinte lemezsorozatnak minősült Norman Granz impresszáriónak az a kitűnő ötlete, melynek során a világ legjobb baritonosát nem kisebb szaxofonosokkal hozta össze egy-egy lemezalbum elkészítésére, mint Johnny Hodges, Ben Webster és Stan Getz. (Utóbbi lemez egyik oldalán még hangszert is cseréltek.) Évekkel később még további két nagy tenorossal is létrejött a találkozás és elkészült a „Gerry  Mulligan Meets Zoot Sims”(1966) valamint a melodikus modern jazz új sztárjával, Scott Hamiltonnal  a „Soft Lights & Sweet Music”(1986). Utolsó lemeze a „Dragonfly” 1995 tavaszán készült az akkori fiatal jazzgeneráció olyan kiemelkedő képviselőivel, mint John Scofield, Dave Samuels, Warren Vaché, Dave Grusin és Grover Washington Jr. Egy évvel később hunyt el Connecticut-i otthonában 68 évesen májrák következtében.

Mulligan szimpatikus habitusához az is hozzátartozott, hogy nem volt benne semmiféle faji előítélet. Nem véletlenül szerepelt az Art Kane neves fotográfusnak Harlemben készített legendáshírű felvételén, ahol hatvan vezető jazz zenész között mindössze tíz fehér akad, de egyik a tejfeles-szőke tipikus ír-amerikai Gerry Mulligan. Egy másik érdekes példa: a CBS tévéhálózatnak a széles közönség számára készített „The Sound of Jazz” című – voltaképpen ismeretterjesztő – adásában egyetlen fehér zenészként szerepelt Billie Holiday-t kísérve számos fekete híresség társaságában. Mindkét esemény 1958-ban történt! 

A hozzánk a hatvanas években még hihetetlenül gyéren szivárgó jazzinformációk egyik üdítő érdekessége volt a Modern Könyvtár sorozat „Üvöltés” című kötete, amely az amerikai „beatnik generáció” írásaiból adott ízelítőt. Ebben található az az irodalmi riport , amely az 1958-as Monterey-i Jazzfesztivál  egyik koncertjéről számol be, ahol a bariton királya, Gerry Mulligan vetélkedik a két tenor óriással, Sonny Rollins-szal és Brew Moore-ral. 

Mulligan értékelésében kiemelendő, hogy sokszínűségében az ellentmondások érvényesültek. Miközben a cool stílus egyik fő megalkotója volt, hangszeres játéka olyan tüzes volt, mint a legnagyobb boppereké. Szerette a jam sessionok szabadságát és spontaneitását. Miközben kis együttesei révén lett igazán híres, már csak hangszerelői vénája miatt is a nagyzenekari forma volt a szíve csücske. Életműve, zenei öröksége megkerülhetetlen fontossággal bír mind a mai napig!