Elhunyt Ujházy László

82 éves korában elhunyt Ujházy László zenész, hangmérnök, a Gramofon folyóirat szerkesztője, szakírója, a Camerata Hungarica régizene-együttes alapító tagja, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola hangkultúra-szaktanára és főtanácsosa, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság alapító tagja.

Ujházy Lászlóval a Gramofon 2017 őszi számában jelent meg teljes pályáját átfogó interjú, az akkor nyolcvanéves zenész-hangmérnökkel Bércesi Barbara beszélgetett. Ezzel az interjúval emlékezünk rá.

Elhivatott hangadó – Beszélgetés Ujházy Lászlóval

Nehéz elhinni, hogy nyolcvanéves a Magyar Rádió örökifjú hangmérnöke, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével kitüntetett Ujházy tanár úr. Lapunk hangtechnikai rovatának vezetője igazi reneszánsz ember, aki máig folytatja hiánypótló beavató tevékenységét a hangfelvétel-esztétika rejtelmeibe különböző korosztályoknak. Cikkeiben és óráin is élvezetes stílusban mesél kalandos pályájáról. Az ünnepi alkalomból megpróbáltuk feleleveníteni e pálya legfontosabb állomásait.

Gramofon.: Szinte párhuzamosan végezted zeneművészi és mérnöki tanulmányaidat az ötvenes évek végén. A neveltetésedből fakad, hogy a humán és a reál tudományterületek iránt is egyaránt fogékony lettél, vagy ez egyéni „bedrótozottság”?

Ujházy László: Édesanyám matematika-fizika tanárnő, édesapám festőművész-rajztanár volt, így a reál és a humán oldalról egyaránt megkaptam a szükséges indíttatást.

G.: Csak zárójelben jegyzem meg, hogy tapasztalataim szerint a humán területről érkezők néha tanúsítanak felsőbbséges hozzáállást a reálosokkal, ami ellenkező esetben nem annyira jellemző. Éreztették-e veled bármikor, hogy zenészként jobban elismernek, mint hangmérnökként?

U. L.: Való igaz, hogy olyan helyeken, ahol műszakiak és művészek is dolgoznak – gondolok itt a színházakra, de még a Magyar Rádióra is –, mindig volt a műszakiakkal szemben egy kis ellenkezés. Néha még a Rádióban is mondták a hangmérnökökre pejoratív értelemben: „Na, ki lesz ma a villanyszerelő?”, ami körülbelül olyan, mintha az őrnagyra azt mondanák, tizedes. Ez létező szembenállás, de én ezt személyesen soha nem tapasztaltam, amit annak köszönhettem, hogy mint zenészt is kezdettől elfogadtak. Ezzel az is együtt járt, hogy a Rádióban nem tartoztam éppenséggel a műszaki főnökeim kedvencei közé, mert nagyon művészetpárti voltam. Amikor az utolsó személyzeti minősítésemet megkaptam – persze olyan szép szavakkal méltattak, múlt időbe téve nekrológnak is jó lenne –, azt is beleírták, az az egy baj velem, sosem tudják, mikor vagyok a műszak és mikor a műsorosztályok pártján. Én erre azt reagáltam: ha ez két külön célkitűzés, akkor baj van. Mindig azok közé tartoztam, akik azt keresték, hol lehetne javítani a dolgokon, újdonságokat kipróbálni, vagyis állandóan nyüzsögtem. Ezt a főnökök nem szeretik.

G.: Klarinét szakon végeztél a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, többféle és több korban használatos fafúvós hangszer mestere vagy. Miért pont a fafúvósok vonzottak?

U. L.: Mielőtt klarinét szakra felvételiztem a konziban, már nyolc éve zongoráztam, gimnazista koromban szalonzenekarokban játszottam – nagyon élveztem, és jól lehetett vele keresni. Aztán egyszer indultam egy zongoristaversenyen, ahol azért lettem második helyezett, mert langaléta termetemnek köszönhetően a lábam nem fért be a zongora alá. Gondoltam, akkor választok egy olyan hangszert, ahol nem számít, befér-e alá a lábam, vagy sem. A fafúvós hangszereket mindig szerettem, így kötöttem ki a klarinét mellett. 1957-ben, a forradalom leverése után bizalmatlan időket éltünk, jobbnak láttam, ha két lábon állok, ezért döntöttem úgy, hogy másodéves műegyetemista létemre jelentkezem a konziba. Nagyon szép időszak volt ez. Délelőtt műegyetem, délután konzi, este labor, aztán otthon gyakoroltam a hangszeren, éjjel rajzoltam. Ha most kéne választanom, nagyon szívesen csinálnám ugyanezt.

G.: És honnan a reneszánsz és korai barokk zene iránti szereteted?

U. L.: Bennem ezt a vonzalmat Czidra László kollégám élesztette fel, aki kiváló blockflöteművész volt. A blockflöte fontos szerepet játszott a reneszánsz és a barokk zenében is, innen származott Laci ötlete, hogy régizenei együttest alapítson. A Camerata Hungarica alaptagja volt még rajtunk kívül Virágh László, a reneszánsz kultúra nagy értője. Neki köszönhetően léphettünk fel olyan neves szólistákkal, mint például Zádori Mária.

G.: Rengeteg emlékezetes turnén jártatok a Camerata Hungaricával, nagy sikereket értetek el, főleg külföldön. Hogy jött létre a zenekar, és melyek voltak a legemlékezetesebb fellépéseitek számodra?

U. L.: Czidra Laci kollégám a Postás Zenekarban oboázott, én az ÉDOSZ zenekarban klarinétoztam. Hallomásból ismertük egymást. Egyszer zenekari próbára igyekeztem, amikor a Hősök terén szembejött velem egy fiatalember oboatokkal a kezében. Ő volt a kezdeményezőbb, megszólított, és már azon a héten elkezdtünk együtt próbálni a Fiatal Művészek Klubjában egy alagsori helyiségben. 1970-ben készült az első lemezünk. A második albumunk elnyerte a Francia Akadémia nagydíját, és attól kezdve a világ kitárult előttünk: Mexikótól Japánig, Olaszországtól Skandináviáig adtunk koncerteket. Akkoriban nem volt olyan könnyű utazni, ezért igen kellemes helyzetben voltunk, de közben arra is rájöttem, hogy mi egyfajta kulturális missziót végzünk. Amikor például Mátyás korabeli reneszánsz udvari zenét játszottunk egy nyugati országban, komoly, tanult emberek is csodálkozva kérdezték, „hát maguknál volt reneszánsz?”. Meg kellett nekik magyarázni, hogy bizony volt, csak talán azért nem olyan gazdag a művek kínálata, mert mi közben a törököktől védtük a többi közt az ő országukat is. Meg kellett állapítanunk, hogy Európa nyugati fele némi felsőbbséggel tekintett ránk, és bizonyítanunk kellett – és sajnos ma is bizonyítanunk kell –, hogy mi is kultúrnép vagyunk. Ami a fellépéseinket illeti, nehéz kiemelni egyet, nagyon élveztük őket, amihez hozzájárult, hogy Czidra Laci rendkívül jó humorú ember volt. A legtöbb sztori, ami hozzá fűződik, erősen korhatáros.

Hangjáték felvétele a Magyar Rádió 6-os stúdiójában, a háttérben Mesterházi Márton dramaturg

G.: 1960-ban, 23 évesen kerültél a Magyar Rádióhoz, még a villamosmérnöki diplomád megszerzése előtt. Ez komoly érdeklődésre, a rádiózás iránti mély vonzalmadra vall. Hogy kerültél a Rádióhoz?

U. L.: Zenei végzettségem is volt és műszaki képzettséggel is rendelkeztem, ami arra predesztinált, hogy a Magyar Rádióban kössek ki. Teljesen sima utat jártam be. 1962-ben történt, hogy lehetőségem nyílt a 6-os stúdióban dolgozni (erre rendszerint hosszú éveket kellett várnia egy kezdő hangmérnöknek). Minden hangmérnök és technikus lebetegedett, ezért engem osztottak be egy egyfelvonásos opera felvételére Ruitner Sándor zenei rendező mellé. Amikor meglátott, kikelt magából, felhívta a beosztót, hogy gondolják, hogy egy tejfelesszájút küldenek az ő operafelvételéhez. Közölték vele, ha nem akar velem dolgozni, haza kell küldeni az egész zenekart, mert nincs más helyettem. Sanyi dúlt-fúlt belül. A felvétel alatt alig szólt hozzám. Amikor végeztünk, megkérdezte, elvállalnám-e egy közelgő Bánk Bán-felvételét parádés szereposztással, Simándy Józseffel, Melis Györggyel, Moldován Stefániával és másokkal. Természetesen igent mondtam. Ez az anyag még monóban készült. Nagyon büszke vagyok rá. Számomra ez az igazi Bánk Bán-felvétel, de nem azért, mert én csináltam, hanem mert kiválóan mutatja be a magyar klasszikus énekstílus legnagyobbjait. Újabb fontos mérföldkő volt a pályámon, amikor rám bízták a Rádió sztereó csoportjának irányítását. Nekem kellett megszerveznem a Rádió sztereó hangfelvétel-technikai munkáját. Magam köré vettem fiatal hangmestereket és hangmérnököket, és a munkánk nyomán indulhatott be a Rádió kísérleti sztereó adása. Ez volt lényegében a későbbi Bartók Rádió.

G.: A sztereó és a kvadrofon technikával kapcsolatban végeztél kísérleteket, a nevedhez fűződik az első magyarországi sokcsatornás felvétel. Hogy emlékszel vissza ezeknek a munkáknak a szakma általi fogadtatására? És hogy fogadtad Te magad a kísérletek során kapott eredményeket?

 U. L.: Még a hetvenes években kezdtünk kvadrofóniával foglalkozni azon felismerés által vezérelve, hogy a sztereó technika több hangtechnikai kérdésre nem ad választ. Nem helyezi a hallgatót a hangeseménybe, minden csak előtte történik. Érdekes módon nem a zene, hanem a hangjáték műfaja tette kívánatossá, hogy a kvadrofónia irányába nyissunk. Annak idején a Rádió tevékenységi körei nagyon szerteágazóak voltak. Hálás vagyok érte, hogy a hangjátékcsoporthoz kerültem, hiszen a hangjáték esetében a hangmérnök alakítja ki az úgynevezett sound designt. Amikor kézbe kaptam egy forgatókönyvet, máris beindult a képzeletem, jegyzetelni kezdtem, hogyan kellene a dramaturgiailag megfelelő hangtereket kialakítani, aztán jött a technikai megvalósítás, végül az volt a kérdés, vajon sikerült-e elérnem, amit eredetileg elterveztem, illetve hogy egyáltalán jó eredményre jutottam-e. Nagyon összetett munka ez, de ebben rejlik a szépsége is. Elég, ha arra a Peer Gynt-felvételre gondolok, amelyben Sinkovits Imre, Sinkó László, Gobbi Hilda és Major Tamás játszották a főbb szerepeket. Néhány kvadrofon jelenetét a Párizsi Hangfesztiválon mutattunk be a nemzetközi szakmának. Nagy elismerésben volt részünk, és megállapították, hogy az első kvadrofon hangjátékot a Magyar Rádió készítette. Ettől kezdve rendszeresen jártunk ki a fesztiválra, és igyekeztünk a Magyar Rádiónak hírnevet szerezni a tevékenységünkkel.
Ennek ellenére egy időben saját műszaki főnökeim tiltották be a kvadrofóniát. Nem volt különösebb magyarázat, miért. Cselhez folyamodtunk. Maráz László dramaturg kollégám felkereste a kapcsolatait a moszkvai rádiónál, és elintézte, hogy a kérésükre készítsünk el egy kvadrofon változatot a Borisz Godunovból. A nyelv nem lehetett akadály, annyira ismert hazájában a mű. Két évig dolgoztunk rajta. Nagyon szép lett a felvétel, végig kvadró volt. Abban reménykedtünk, hogy ha a szovjetek meghallják, jön a telefon Budapestre, elvtársak, arccal a kvadrofónia felé! Vagyis párthatározat lesz, hogy a sokcsatornás technikával kell foglalkozni, nem lehet ellenvetése az itthoni elvtársaknak. Csakhogy mire a felvétel elkészült, a moszkvai főrendezőt, akivel megállapodtunk, leváltották. Szerencsénkre az idő tájt, amikor a kvadrofónia nálunk épp stagnált, az amerikai filmgyártásban egyre szélesebb körben kezdték használni a Dolby-rendszerekkel a surround hangot. Az általunk és más országok rádiói által végzett kísérletek eredményeit a filmhang és a Super Audio CD technológiáinál használták fel. Beindítottunk tehát egy folyamatot, amely mostanra teljesedett ki.

G.: Milyen egyéb fontos munkák, újítások fűződnek a nevedhez, amelyekre büszke vagy, illetve amelyekét nívódíjjal jutalmaztak?

U. L.: Nagyon sok felvételünkért kaptunk nívódíjat a kollégáimmal. A hangmérnökség sok tekintetben kielégített, ami a művészi munkát illeti, de műszaki emberként maradt hiányérzetem, ezért másodállásban tervezőmérnöki munkát vállaltam a Budapesti Elektroakusztikai Gyárban, ahol a szovjetek részére évente több száz keverőasztalt gyártottunk. Egyebek közt kvadrofon keverőasztal-rendszerterveket készítettem. Ezt a munkát is nagyon szerettem, és büszke vagyok a kezem alól kikerült pultokra – ha mára valószínűleg ki is vonták már őket a forgalomból.

G.: 2000-ig műszaki igazgatóhelyettesként is dolgoztál a Rádióban. Úgy tudom, ezt a pozíciódat is a Rádió mindenféle ügyének előmozdítása érdekében használtad, nem a ranglétrán „beszívható magaslati levegő” élvezésére…

U. L.: Azt mondják, néha a lejtőn fölfelé is nehéz megállni, így jutottam el a műszaki igazgatóhelyettesi posztig. Két rádióelnök is kért, hogy vállaljam el a műszaki igazgatóságot, de nem tettem, mert abban a pozícióban nem tudtam volna olyan módon képviselni a stúdiókban dolgozó kollégák, hangmérnökök, hangmesterek, hangtechnikusok érdekeit, ahogy szerettem volna. Igazgatóként olyan kötelezettségeim lettek volna, amelyek nem feltétlenül szolgálták volna az alám beosztott kollégák javát, és a keverőasztalt teljes mértékben fel kellett volna cserélnem az íróasztalra. Így viszont míg nappal igazgatóhelyetteskedtem, éjjelente vállalhattam hangmérnöki munkát, amit nagyon szerettem csinálni. Ha ma fölhívna a már rég elhunyt Varga Géza rendező kollégám, akár az éjszaka közepén, „Laca, gyere be, vegyünk fel egy hangjátékot”, most is örömmel mennék.

G.: Mikor és milyen jelekből kezdted érezni, hogy a Rádió mint kulturális értékteremtő és -megóvó intézmény lejtmenetbe kapcsolt?

U. L.: Számomra az volt az első jel, amikor a rendszerváltozást követően a vezetői értekezleteken kezdtünk többet beszélni a Rádió jövőbeli szerkezeti felépítéséről, mint a tervezett műsorokról. Megjelentek a konzultációs cégek, amelyek egy héttel korábban talán egy kapagyárban osztották az észt, most pedig a Rádióban tartottak rendkívül blőd prezentációkat, és megpróbálták elhitetni velünk, hogy fogalmunk sincs, hogyan kell megszervezni egy műszaki igazgatóság működését. Ebből köszöntem szépen, nem kértem. 2000-ig dolgoztam a Magyar Rádióban, akkor még megvoltak a klasszikus rádió maradványai, de már megkezdődött a leépülés. Azt tartom a legnagyobb bajnak, hogy a Rádió leépítésével Magyarország hangtechnikai bázisát szüntették meg. Rengeteg nemzetközi tanulmányi csoportban vettünk részt, benne voltunk az európai hangtechnikai vérkeringésben. Ez is megszűnt. El kell ismerni egyrészt, hogy a rádióműsorok egy része kiáltott a kép után, vagyis jogos elvárás volt nagyobb súlyt fektetni a televíziós műsorkészítésre, másfelől be kell látni, hogy a régi Rádió pazarló módon működött. Indokolt volt a karcsúsítás és az észszerűsítés, csak az a baj, hogy túl jól sikerült. Ezzel együtt nem tartozom azok közé a fanyalgók közé, akik a jelenlegi közszolgálati csatornákat lesújtó véleménnyel illetik. Szerintem gazdag a műsorkínálat, születnek szép és értékes műsorok, csak nekem hiányoznak bizonyos műfajok és általában a klasszikus rádió, amely gyártott hangjátékot, ahol készültek operafelvételek stb. Ugyanígy a televízióból is hiányoznak a hazai gyártású operafilmek. Nézem a külföldi kulturális csatornákat, és fájó a magyar zenekultúra hiánya, akár az Arte, a Mezzo vagy a Classica műsorkínálatát tekintem. Prága, Varsó, Szentpétervár helyet kap náluk, csak épp Budapest nem, pedig nálunk is folyik olyan élénk zenei élet, mint ezekben a városokban. Csak nálunk a zenés filmeknek érthetetlen módon nincsen kultusza.

G.: Mindig is volt érzéked a tanításhoz. Már fiatal korodban is adtál különórákat, aztán 1992-ben kezdtél tanítani hangkultúrát a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában – mivel szerencsére az iskola fölismerte, hogy a zenészképzés nem érhet véget a szigorúan értelmezett szaktárgyaknál. Tanítottál a Műegyetemen, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán, az ELTE-n, jelenleg is órákat adsz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Általában akik a tudományos, szakmai, előadóművészi területeken jelentős eredményeket érnek el, azok a következő megcélozható pozíciót vagy díjat tartják szem előtt, ritkán éreznek felelősséget a felnövekvő generációkért. Te miért szeretsz tanítani?

U. L.: Gyerekkorom óta van egy költséges hobbim, a vasútmodellezés. Világ életemben ügyeltem rá, hogy ne a családi kasszát terheljem vele, ezért kezdtem magánórákat adni – matekot, fizikát, szolfézst, összhangzattant. Elég jól tudtam vele keresni. Aztán részben azáltal is fejlődött a pedagógiai érzékem, hogy a Rádióban tevékenyen részt kellett vennem az újonnan bekerülő hangtechnikusok betanításában. A rádiós és a hangtechnikai szakmát igazából sehol nem tanítják. A Szent István Király konziban eleinte a hangtechnika tantárgy tanítását kérték tőlem, aztán rájöttem, hogy annak van igazán értelme, ha a hangtechnika mellett annak a zenével való kapcsolatát járom körül. Így jött létre a hangkultúra tantárgy, majd 2003-tól ez önálló szak is lett. Nagyon szeretek a konziban tanítani, amikor belépek a kapun, úgy érzem, mintha hazaérkeznék. (Azt nem taglalnám, hogy a „magasabb szintekről” milyen lehetetlen és megalázó helyzetbe hozzák manapság a nyugdíj mellett tanítani vágyókat, de ezen igyekszem túltenni magamat és a gyerekek érdekeit szem előtt tartani.) Büszke vagyok az egykori tanítványaimra. Van, aki a Müpában dolgozik, többeknek saját stúdiója lett, valaki magánrádiót vezet.

G.: A Rádióval való kapcsolatod nem szűnt meg, a Kritikus füllel című műsorban hetente hangzásesztétikai véleményt mondasz egy kiemelt klasszikus zenei CD-ről, amelyet neves kollégáid más szakmai szempontokból vesznek górcső alá. Mi az általános tapasztalatod a nemzetközi és hazai klasszikus zenei felvételkínálatról? Mik a trendek, hol állnak a magyarok világviszonylatban a felvételek minőségét illetően?

U. L.: Be kell valljam, nem nagyon szeretem a kritikusokat. Ha visszagondolunk az európai kultúra történetére, elmondhatjuk, hogy a kritikusok rengeteget ártottak a művészeknek, rengeteg téves tant hirdettek, amelyeket az utókor megcáfolt. Nem véletlenül mondta Sibelius egy zeneszerzés szakos növendékének, ne törődjön vele, amit a kritikusok írnak, mert kritikusnak még nem állítottak szobrot. Számomra könnyebbséget jelent, hogy a rádióban mondok véleményt egy-egy hanglemezről, nem az írott sajtóban, mert az írott kritika veszedelmesebb. Azt tartom, ha valami nem egyezik meg az ízlésemmel, az nem feltétlenül jelenti, hogy a kritikám tárgya valóban rossz, lehet, hogy bennem van a hiba. Szerintem a kritika igazi célja – én legalábbis ezt próbálom megvalósítani –, hogy felhívja a hallgatók figyelmét arra, mi az a különleges szépség, amiért az adott lemezt érdemes meghallgatni.
Ami a hazai és külföldi felvételek összevetését illeti, pl. a kamarazenét tekintve nagyon szép felvételeket tudunk felmutatni; mondhatom, a külföldi átlag felett helyezkedünk el. Sajnos a Hungarotont ugyanazok a problémák sújtják, mint a Magyar Rádiót, náluk is leépítéseket kellett elszenvedni, ezért nagyon kevés felvétel készül, ám azok igen szépek. Utaltam már rá, mennyire fájlalom, hogy szinte egyáltalán nem jelenik meg magyar zenei DVD. Valamiért nincs rá igény vagy kapacitás. S ha mondhatok még egy kritikát: a hazai lemezek esetében hiányolom a különleges felvételi helyszíneket. Külföldi felvételek esetén nem ritka a templomokban vagy másutt, nem stúdióban rögzített zenemű.

G.: Jelenleg a tanítás és a rádióműsor mellett a Gramofon szerzője és rovatszerkesztője is vagy, tanulmányaidat könyvben is megjelentette a lap kiadója. Ráadásul gyönyörű kertet ápolsz, nyolcvanévesen létrát mászol, fát gondozol. Honnan van erőd minderre?

U. L.: Mindezek a tevékenységek nagyon szépen kiegészítik egymást. Mindegyiket nagyon szeretem. A Kritikus füllel révén máig megvan a kapcsolatom a Rádióval – ha csak lehet, a felvételét a Bródy Sándor utcai épületben készítjük, ami számomra fontos dolog. A kert biztosítja számomra a fizikai aktivitást. Távolról szépnek tűnhet, de közelről megnézve sok gyomot is termesztek a kultúrnövények mellett. A fák esetében pedig az a megállapodás, hogy két méter magasságig minden az enyém, két méter felett pedig minden a rigóké…