ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Francia szépség

Szép az, ami érdek nélkül tetszik: általános iskolai magyar tanárom sosem mulasztotta el megtenni ezt a megjegyzését, ha ízlések és generációk közti vita ütötte föl fejét kicsiny, de széthúzó közösségünkben. Fogalmunk sem volt, ki az Kant, aki ezt mondta-írta, arról se nagyon, miért írta, mégis érteni véltük. Különösen, hogy a miénk csak fiúiskola volt, a lányok két utcával arrébb voltak, és csak gyakorlati órára, szerencsés csőtörés esetén pedig tornaórára jöttek át hozzánk. És mindannyian érdek nélkül tetszettek. Önmagukért, természetes létezésükért. Szóval mi filozófiai ismeretek nélkül is kiegyeztünk abban, hogy ha valaki vagy valami mindannyiunknak tetszik, akkor az szép és punktum. Azóta már nem hiszek annyira ebben a kiegyenlítő-megbocsátó-feloldozó szépségfogalomban, meg kellett tanulnom az érdekek szerinti szépséget elfogadni-tolerálni. De titokban még mindig hiszem: az is lehet szép, ami érdek nélkül, csak úgy, magában, szavak nélkül, természetes létében tetszik...

Bányai Gábor

Mindez azért jutott eszembe, mert az élet elém sodort három olyan albumot, melyről először, sőt másodszorra is az jut eszembe: szépek. Szép zenék, szép előadások. Nem mindig állítják meg a Föld forgását, nem mindegyik varázsol el ismeretlenbe csábítva, nem mindig fednek föl új titkokat, így aztán megfejtéseket sem. Egyszerűen csak szépek. Kérdés, elég-e ez a szépség ahhoz, hogy fontossá is váljanak?

Bevallom, mindig meglehetősen ambivalens volt a viszonyom Camille Saint-Saëns zenéjéhez és alakjához. Mert hogy van, amikor szeretem, van, amikor unom, ez teljesen szokványos. De még sosem éreztem azt egy-egy élethelyzetben vagy hangulatban, hogy most éppen őt kéne hallgatnom, hogy akár csak magammal rendbe jöjjek egy röpke pillanatra. Szinte mindig elbűvöl a melodikus leleménye, a hangszerelési virtuozitása, versenyművei remek lehetőséget adnak remek szólistáknak, hogy ragyogjanak, 3. szimfóniája lenyűgöz a maga grandiozitásával (azt hiszem, Munch és a Bostoniak felvétele egyik első lemezélményem volt) – szép ez a zene, de nem szólít meg igazán. Pedig elég sokat hallgattam már. Néha úgy tűnik, mégis tartogat felfedezni valót, de aztán megint belehal a szépségbe. Romantikusnak túl fegyelmezett, franciának túl germán, csodagyereknek túl hamar eltanáriasodott: de ez a sok ellentmondás nem izgalmat szül, hanem csak szépséget önmagáért.

 

 

A Warner most 3 CDS-s kiadványban jelentette meg összes szimfóniáját. (Magam eddig csak a vagy 50 éves Martinon-felvételről ismertem ezt a teljes ciklust, bizonyos értelemben tehát az újdonság erejével hatott néhány darab.) Ez az új album ugyanazzal a zenekarral készült, mint az 50 évvel ezelőtti: az Orchestre National de France élén most Cristian Mǎcelaru, a román származású karmester áll, aki immár két éve az együttes zeneigazgatója. Szögezzük le: példaértékű a lemez valamennyi felvétele, csupa lenyűgöző természetesség, úgy gondolom, mostantól fogva ez lehet ezeknek a műveknek az etalonja. Mert szinte minden részletük pompásan van kidolgozva. A szerző 15 évesen írta az A-dúr szimfóniát: ez a korai, tagadhatatlanul Mozart és Mendelssohn nyomában járó darab gyönyörű és édes dallamossággal szólal meg, ígéri már mindazt, ami később is a szerző névjegye lesz – most azonban sokkal szemtelenebb, frissebb, színesebb és virtuózabb előadásban szólal meg, mint amit például Martinonnál hallottam. Ez most egy tehetséges kölyök zenéje, szépsége még nincs szoborba merevítve. Vagy nézzük a karmester tempóit az 1. szimfóniában: a darab engem Schubert és Schumann világára emlékeztet, szinte anyanyelvi szinten beszéli azt a zenét, de például az Adagio „lelassítása” a mostani felvételen olyan egyéni hangot is megmutat, amit egyébként nehezen fedezünk föl. Az F-dúr szimfóniában (Urbs Roma) ismét belefeledkezhetünk a dallamok szépségébe, de igazán meglepetést ezúttal is csak a lassú tétel sejtet (a tétel, melyet sokan a halott Római Birodalom gyászindulójaként értelmeznek), itt mintha egy pillanatra valami fontosabb is fölragyogna, de aztán visszasüppedünk a megejtő szépségbe megint. A 2. szimfónia előadása rejti talán a legtöbb lehetőséget zenekar és karmestere számára, hogy teljes virtuozitását megmutassa, Mačelaru azonban továbbmegy: meglepően lassú tempóiban nem csupán a zene szépsége ragyog föl, hanem az a feloldhatatlan ellentmondás is, mely a szerző gall és germán beágyazottságából fakad. És aztán persze ott a legismertebb szimfónia, a c-moll, az Orgona szimfónia, melyet én is először hallottam a szerzőtől, mely kvalitásaihoz képest tán túl is van játszva, túl is van hájpolva – de tény, hogy amikor fölzúg az orgona a kéttételes darab végén, akkor valami olyan hangzásélményben lehet részünk, amire minden porcikánk rezonál... Így van ez most is: Olivier Latry elegáns szólójával ez az előadás elkerüli a szélsőséges túlzásokat, miközben megmutatja, mit szeretünk annyira ebben a gall romantikában. Nagyszerű zenekar, nagyon eredeti módon gondolkodó karmester: csak remélni tudom, hogy a francia repertoár izgalmasabb életműveit is fölfedezik maguknak. 

 

 

Megannyi gyönyörű zenét és örök szépséget kínál a francia „sztár-duó”, Philippe Jaroussky kontratenor és Thibaut Garcia gitárművész első közös CD-je. Amelyről születése pillanatában gondolhatták, hogy a puristák nem fogják szeretni, mert ellent mond minden klasszikus és /vagy begyepesedett szerkesztési elvnek. Amelyben könnyedén utaznak évszázadokat, hiszen van itt reneszánsz éppúgy (és micsoda előadásban: talán még soha nem hallottam ennyire érzékeny líraisággal előadva őket), mint 20. század, Poulenc ugyanúgy otthon számukra, mint Dowland vagy Mozart. Az az érzésem, ennek a felvételnek alapvetően annyi volt a koncepciója, hogy mindketten felülhessenek a gyönyörök körhintájára, és szabadon élvezhessék mindazt, ami a szemük elé kerül. Mert Purcell vagy Caccini mellett bátran beültetnek egy füstös éjszakai bárba is egy unortodox váltással a francia énekes-dalszerző Barbara Szeptemberére (csodás a különbség Barbara rekedtes-füstös altja és Jaroussky fénylő kontratenorja között), megidézik az Orfeo Negro vagy Dilermando Reis Brazíliáját, Rosssini Tankrédjából a Di tanti palpiti éppen annyira fontos része ennek az együtt zenélésnek, mint Schuberttől az Erlkönig. 

És itt álljunk is meg egy pillanatra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Jaroussky és Garcia nem csupán azért váltogatják még szinte a műfajokat is, mert így tartotta úri kedvük. Igen, hallhatólag-láthatólag élvezik zenélésük minden pillanatát, azt, hogy szabadon szárnyalhatnak: de leginkább abba mámorosodnak bele, ahogyan kitolják, kitolhatják az énekhang és a gitárjáték határait. Nyilvánvaló ez már a CD-nek címet adó nyitó Poulenc-darab előadásakor is, meg persze akkor is, amikor a barokk darabok lant-játéka oly természetesen alakul át modern gitár-hanggá. Az igazi meglepetés azonban olyankor ér, amikor - valljuk be – szinte bizonyosak vagyunk abban, hogy ez nem sikerülhet... Igen, ez az Erlkönig: hiszen, ha van dal, amelyben a zongora messze nem kíséret, hanem egyenrangú társa a szöveg egyre feszültebb párbeszédeinek, az éppen Schubert csodás darabja – és mégis, a párosnak ezt is sikerül megoldania. Mert Garcia gitárja nyilván nem tud olyan oktávmeneteket, mint a zongora, de a thriller-hangulat páratlan lesz, ráadásul a gitáros tökéletesen választja szét már a bevezetőben a külön dallamvonalakat. Jaroussky meg nem próbálja túlénekelni ezt a nyilvánvalóan más hangulatú kíséretet, nem próbálja úgy előadni, mint a hagyományos hangfekvésű kollégái, viszont páratlan kiegyensúlyozottsággal használja hangjának minden regiszterét. Szóval ez a CD nem csupán jam session, bár annak sem utolsó: ez valójában újrafogalmazása a gitár és az emberi hang együttműködési, együtt hangzási lehetőségeinek. (Már csupán ennek okán is érdemes elolvasni a CD kísérő füzetében a két művésszel készült páros interjút: tökéletesen tükrözik egyéni szempontjaikat és az összhangot is, ami nélkül nem jöhetett volna létre ez a kaland.)

Hát igen. Kaland. Ez is a szépség egyik megfogalmazása számomra. Nyilván nem kanti értelemben, és nem az értelemig: hanem onnan tovább.

 

 

Ennek a szépség-kalandnak felvillanyozó lenyomata a quator ébène ’round midnight című lemeze. Ettől az együttestől sosem állt messze az unortodox hangvétel és szerkesztés, ők mindig készen állnak a meglepetésre. Pedig most látszólag nagyon egyszerű témát választottak: az éjszakát, az éjfélt. Misztikus pillanat? Miért? Mert ekkor fordul át a ma holnapba? Vagy más aspektusból: akkor ér véget a tegnap, és kezdődik a ma? Lám, egyetlen pillanat, és már abban is döntenünk kell, előre vagy visszafelé nézünk?! Romantikus pillanat vagy épp filozofikus? Hogyan kell játszani az éjszaka zenéit: kandeláberek vagy gyertyák fényénél, sötétben, hisz úgyis akkor íródtak? Vagy hogyan kell hallgatni: esti magányban, csukott szemmel, vagy éppen hogy kinyitva szívünket annak a térnek, ami egy dicsőséges éjben születik meg, tágul ki igazán?

Nincsenek egzakt válaszok (a kvartett saját maga is megélte már szinte valamennyi előadói változatot a különböző fesztiválokon), csak érzések és változatok, töredékek, beszélgetések, villanások. Színek: a fekete és a holdezüst árnyalatai. Ezeket a pillanatokat ragadja mag a kvartett legújabb lemeze. Ami egyszersmind zenetörténeti kalandozás is a tonalitás utolsó pillanataiban. A nyitó vonósnégyes, Dutilleux Ainsi la nuit című darabja, illetve annak minden kicsiny részlete (melyek egyébként szigorú struktúrában követik egymást) ezen a határmezsgyén táncol, még fogja Debussy kezét, de már Schönberg felé csápol. Remek kezdő- és végpontok egy lemezhez: Dutilleux és Schönberg. Mert a lemez fő attrakciója mégis Schönberg op.4-es, talán legismertebb, a széles közönség számára is legelfogadottabb darabja, a vonós szextettre írt Verklärte Nacht (Megdicsőült éj). De mi van, mi legyen a kettő között? És itt következik az újabb kaland, amelyhez talán jó kiindulás lehetett egyrészt Almodovar filmje, a Beszélj hozzá, amelyben a film zeneszerzője a „film a filmben” jelenetben egyszerűen Schönberg zenéjét transzponálta – másrészt Dutilleux ismert vonzalma a jazz, különösen Sarah Vaughan és Ella Fitzgerald művészete iránt, meg az a hangzás, amit Hollywood és a Broadway is valahol a bécsi zenétől kölcsönzött, Brahmstól a Strauss-fivéreken át egészen a schönbergi atonális gesztusig. A parafrázis és a jazz együttesen szülhette az ötletet, amit aztán a kvartett csellistája, Raphaël Merlin öltöztetett kottába: így született a Night Bridge, ami négy halhatatlan jazz standard (Moon River, Night and Day, Stella by Starlight, Round Midnight) vonóshatosra írt poémája, szigorúan azt a szerkezetet követve, amit Dutilleux darabja. Valóban híd ez a zene – még ha a motivikus ihletettség felismerhetőbb is, mint Dutilleux darabjában -, a francia szerző villanásaitól ível át a schönbergi zene talán legszebb pillanatáig, a hangszeres zene líraiságának tetőpontjáig (VII. Etwas bewegt).

A Schönberg-darab vonószenekari változata talán erősebb és ismertebb is, mint az itt felhangzó eredeti vonóshatos letét – melyben a kvartettet két jóbarát, Antoine Tamestit (mélyhegedű) és Nicolas Altstaedt (cselló) egészítik ki -, de ez a személyesebb megfogalmazás. És az előadásmód is ezt hangsúlyozza. Fogalmam sincs, milyen körülmények közt rögzítették ezt a felvételt: de olyan bensőségesen hangzik, mintha tényleg megszűnt volna a külvilág a muzsikusok körül. Nagyon szeretem ezt a változatot, ezt az előadást – mely úgy programzene, hogy csak sejtem mögötte Richard Dehmel mai fülnek, rendben, az én fülemnek már inkább kínos versét, melyből Schönberg a lényeget, az érzést képes megfogalmazni. A francia csapat olyan intenzitással, precizitással és drámai érzékenységgel játszik, ami kötelezővé teszi ennek a lemeznek a meghallgatását: ha valaki ismerős ezzel a zenével, akkor azért, hogy felfedezze új dimenzióit, vonzó mélységeit – ha meg valaki nem ismerte, ennél jobb ismerkedést-bevezetést a 20- századhoz és Schönberghez elképzelni sem tudok.

Szép. És mennyiféle. Öncélú és önpusztító, bódító és felkavaró, hagyományos és megújító. Hamvas Béla mondja: „Mindenki tudja, hogy az élet teljessége néma - a szépség éppoly szótalan, mint az öröm, a gyász éppoly elmondhatatlan, mint a szerelem. A végleges megértésnek nincs szüksége beszédre. A lényeg mindig az elbeszélhetetlenben van.” Ez a három felvétel az elbeszélhetetlent kísérti.

 

Saint-Saëns. Complete Symphonies

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 0190296533433

 

Jaroussky-Garcia: À sa guitare

Kiadó: Erato, Warner Classics

Katalógusszám: 0190295005702

 

Quator Ébène: ’round midnight

Kiadó: Erato, Warner Classics

Katalógusszám: 190296641909