Musicologia - nemcsak muzikológusoknak

Új sorozatot indított a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete (sorozatszerkesztő: Dalos Anna), Musicologia Hungarica címmel. A mintegy egyíves terjedelmű füzetek nyitószáma Prahács Margitot hívja elő a feledés homályából.

Fittler Katalin

„Tudós nő a Horthy-korszakban” – ezt a címet kapta a kiadvány, jóllehet, többről van szó, hiszen Prahács Margit munkássága korántsem korlátozódott a Horthy-korszakra. Sőt, ami az utókor számára a legértékesebb belőle, az jócskán későbbi tevékenység eredménye. Dalos Anna munkájának a címe mégis indokolt, nemcsak azért, mert némiképp rímel Papp Barbara és Sípos Balázs munkájára (Modern, diplomás nő a Horthy-korszakban – Budapest, Napvilág Kiadó. 2017), hanem azért, mert arra a korszakra esik a nagy lehetőség, amikor is a felsőoktatási intézményekben minden szak megnyílt a nők előtt (1918). Prahács Margit 1917-ben szerzett zongoratanári oklevelet, s nem kisebb intézményben, mint a Fodor Zeneiskolában kezdte meg zongoratanári működését. 1926-ig folytatta ezt, miközben 1920-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol filozófiát, esztétikát és pedagógiát tanult. Itt talált olyan szellemi vezetőre, akinek élethosszig lelkes híve lett, Pauler Ákos prominens tanítványaként. Nem véletlen tehát, hogy pályája további útjának egyengetésében egykori professzora is részt vett, illetve, hogy eme szellemi kötődés ismeretében nyíltak meg előtte olyan kapuk, amelyek legtöbbje egyébként elérhetetlennek tűnt diplomás nőtársai számára. 

 

 

Prahács Margit (1893-1974) 32 éves, amikor doktori disszertációja megjelent a Budavári Tudományos Társaság kiadásában, és vélhetően Pauler pártfogásának köszönhetően jelenhettek meg első recenziói. Az alkalmi lehetőségektől nagyságrendekkel különbözik az a lehetőség, hogy három évvel később, 1928-ban ő vehette át a zenei rovatot Papp Viktortól a Napkelet című folyóiratnál. Zenekritikusként itt egészen egyedülálló helyzete volt, nemcsak azért, mert csak kivételesen adott helyet rovatában más szerzők írásának, hanem azért is, mert – mint Dalos Anna rámutatott – „a folyóirat műfajából és a felhasználható terjedelemből adódóan sokkal több lehetősége … nyílt …, mint két nagy hatású kortársának és nemzedéktársának, Jemnitz Sándornak és Tóth Aladárnak, akik elsősorban napilapok, a Népszava és a Pesti Napló számára írtak kritikákat”. Prahács zeneesztétaként kezdte pályáját, de hamarosan helyet kapott munkásságában a zenetörténeti vizsgálódás is. mindazonáltal kérdéses, hogy – túl a nemes ismeretterjesztő szándékon - vajon mennyire akarta/tudta befolyásolni kora közvéleményét, különös tekintettel arra, hogy fóruma olvasóként meghatározott politikai nézeteket valókra számíthatott. Dalos Annát idézem: „Az, hogy a konzervatív irányultságú, a Nyugat konkurenciájaként megjelentetett Napkeletet Prahács megfelelő fórumnak tartotta ahhoz, hogy Bartók és Kodály művészetét mint az európai új zene csúcsteljesítményeit propagálja, ráirányítja a figyelmet arra, hogy valójában mennyire pozitív megítélés alá esett a Horthy-Magyarországon a két zeneszerző művészete. Prahács Margit zenei közíróként igen sokat tett azért, hogy kettejük életműve nagyságrendjének meghatározása terén politikai hovatartozástól független közmegegyezés alakuljon ki.” Megválaszolhatatlan kérdés persze, hogy mennyi volt ebben a politikai meggondolás, és mennyi a felismert művészi értékek iránti elkötelezettség. Olvasója válogatja azt is, hogy mennyire értékeli valaki, hogy az 1934-es, kétségkívül korszakos jelentőségű Bartók-tanulmányról (Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje) három recenziót írt. Miközben aktív rovatvezetői tevékenysége 1940-ig tartott, még egy, a korszak közgondolkodásában tipikusan a férfiak életszférájába tartozó foglalatosság iránti érdeklődése járt sikerrel: vezető beosztású közhivatalnok lett, az „alkönyvtárnoki” pozícióból hamarosan könyvtárnokká való kinevezéssel. Az 1938/39-es tanévtől lett a Zeneakadémia korszakos jelentőségű munkatársa, e pozíciót nem kisebb jelentőségű kolléga, mint Gombosi Ottó előtt megszerezve. 1961-es nyugdíjazásáig vezette a könyvtárat, átsegítve hullámvölgyeken, és megalapozva a mindmáig világszerte elismert Liszt-kutatás megannyi területét. Közben 1937-től magántanárként működött a Pázmány Péter Tudományegyetemen, egészen az 1948/49-es tanévig (a Zeneakadémián ilyen lehetőséget nem kapott). 

A sikertörténet azonban nem nélkülözi a bántó-zavaró mozzanatokat sem. Ezek között a legsúlyosabb kétségkívül az, hogy a Zeneakadémia Igazolóbizottsága 1945 tavaszán – mert az ifjúság szempontjából ideológiailag veszélyesnek tartotta – áthelyezte a Széchényi Könyvtárba (majd onnan is elbocsátották). Könyvtárvezető munkájának eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Zeneakadémia Igazgatótanácsa 1947 őszén egyöntetűen kiállt Prahács visszahívása mellett, aki az év decemberétől visszatérhetett munkahelyére. 

Utólag aligha dönthető el egyértelműen, vajon az egykori zenekritikus, aki 1936-ban ugyanakkor részesült Baumgarten-jutalomban, mint József Attila, 1945-ben a Művészeti Tanács ösztöndíjában részesült, vajon tényleg nem értette volna, hogy mivel és miért vádolták? Vajon meggyőződésből hagyta abba a zenekritika-írást 1937-ben? Mennyire kellett csalódnia, amikor kiderült, hogy a szakértelmiségi pozíció önmagában biztosított számára „védettséget”? 

A könyv főszövegében található egy meggondolkodtató információ, miszerint a Bartók zenéjéért lelkesedő kritikusként 1936-ban a Kékszakállú operaházi felújításakor írt tanulmányában nemcsak hogy nem írta le Balázs Béla nevét, de munkáját „nem irodalmi érték”-ként minősítette. Egy jegyzetben – Prahács második világháború utáni értékelésének adalékaként – 1931-es antiszemita megjegyzése kapott helyet, ami a dátum figyelembevételével is tény, miközben többnyire diákoknak megjegyzéseire való visszaemlékezései is terhelő bizonyítékként hatottak…

A pályaképhez (mert az életrajz alapján aligha alakíthatunk képet a magánemberről) tekintélyes publikációs jegyzék tartozik. A terjedelmi megkötöttség lehetetlenné tette, hogy érdembeli szemelvénygyűjteményt kapjunk Prahács Margit zenei közírói munkáiból (csak korai esztétikai írásaiból olvashatunk rövid idézeteket), így a kritikus alakja továbbra is kevéssé kontúrozódik (bármennyire csak „válogatások”, a Jemnitz Sándor vagy Tóth Aladár írásaiból összeállított kötetek mindennemű kontroll-lehetőség nélkül is személyessé teszik az írók emberi és szakmai profilját). 

Dalos Anna munkájának legnagyobb érdeme és haszna egyfajta rehabilitáció: a Brockhaus-Riemann lexikonba átvett magyar szócikkeknél szinte kizárólag az életrajzi adatok pontosítása volt a szempont – így történt, hogy mindaz, ami a Liszt-hagyatékkal, a Liszt-levelekkel, egyáltalán, a Liszt Múzeum megalapozásával kapcsolatban Prahács Margit kései munkásságának örök értéke, ott említetlenül maradt. Az előzmények ismeretében egyszerre megindító és tiszteletet parancsoló az a fáradhatatlan munkavégzés és értékmentés, amelyet továbbra is töretlenül, teljes energiabevetéssel végzett Prahács Margit.