ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Szeretem, nem szeretem

Azt mondják, egy recenzens mindig legyen tárgyilagos. Ne hagyja magát csak az érzelmeitől vezettetni, sőt! Elemezzen, értékeljen, legyen szakszerű. Bizonnyal igaz ez az igény. Csak hát a művészet nem mindig a tényekben dől el, nem azokon keresztül hat. Sőt! Van, hogy az értelem mást diktálna – istenem, az a bizonyos józan ész! -, de a hatás megkerülhetetlen, a szív felülírja az agyat. Maradna tehát az a járható út, hogy hiszek az érzelmeimnek, miközben próbálom azokat igazolni tényekkel, elemzésekkel. Ezt igyekszem tenni magam is most, amikor két világhírű pianista CD-jét mutatom be. És – mégis - azonnal le kell szögeznem: az egyiket szeretem, a másikat ki nem állhatom.

Bányai Gábor

Amikor megkaptam életem első (csehszlovák) lemezjátszóját, vele együtt érkezett néhány bakelit is: apám a neki legkedvesebb klasszikusokkal ajándékozott meg, így aztán sokáig Bach, Mozart és Beethoven bűvöletében éltem csak. Később persze tágult a szemhatár, egyre több szerző lett, aki fontossá vált, de ez a klasszikus hármas örök életre megkerülhetetlen maradt nekem. Amikor elkezdtem magam gyűjteni a lemezeket, később a CD-ket, azon kaptam magam, hogy bizonyos művek rengeteg felvétellel szerepelnek: Beethoven szimfóniái és zongoraversenyei sok polcot foglalnak el a mai napig. Persze nem azért, hogy összehasonlító elemzéseket végezzek el rajtuk, inkább a kíváncsiság hajtott, boldogan fedeztem föl egy-egy sosem hallott részletet, megoldást – és lassan azon vettem észre magam, hogy a hangulatom diktálja, mikor melyiket veszem elő. Nos, a zongoraversenyek felvételei között mindmáig egyik kedvencem az az 1989-es sorozat, melyen Krystian Zimerman, az azóta már Svájcban élő, lengyel zongoraművész mutatta meg a maga lenyűgöző látomását ezekről a darabokról – olyan pompás kísérettel, amilyet csak Leonard Bernstein és a Bécsi Filharmonikusok tudtak prezentálni (a történelmi hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy ez a fantasztikus együttműködés csak a 3., 4. és 5. versenymű esetében jöhetett létre: Bernstein halála után a zongorista a hangszere mellől maga vezényelte a zenekart, így lett teljes a ciklus). 

 

 

A DG most kiadott komplett zongoraverseny-ciklusa Zimerman minden szeretett vonását, hangszeres művészetének minden csodált elemét felvonultatja. Bevallom, egyáltalán nem volt szándékomban összehasonlítani a korábbi és a mostani felvételt, egyszerűen csak lubickolni akartam a páratlan hangzásban (és aztán persze belehallgattam a régebbi felvételbe is, és lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Zimerman most kevésbé akar vad és váratlan lenni, most sokkal letisztultabb, puhább, szofisztikáltabb, most igazán van ideje és kedve a legapróbb részletek kidolgozására is). A mostani felvétel két szempontból is különleges volt: egyrészt a Covid okán az elmaradt jubileumi koncertek helyett a karmester, a mindig izgalmas Simon Rattle a próbateremként funkcionáló, most a felvétel helyszínéül szolgáló Szent Lukácsban egymástól távol ültetve helyezte el a Londoni Szimfonikusok tagjait, és ez egészen meglepő hangzást eredményezett (a DG hangmérnökeinek remek munkáját is dicséri ez persze) – másrészt a zongorista is más-más billentyűzetet használt a darabokhoz, mindig olyan mechanikát idézve meg, ami a legközelebb állt a művek keletkezésének időpontjához. Jellemző példa, hogy az első két versenymű könnyedebb-humorosabb-szemtelenebb hangvétele vagy a 3. koncert viharosabb c-mollja után a 4. zongoraverseny letisztult, olykor már-már misztikus és bölcs hangjához Zimerman egy Walter-mechanikára vált (ahogyan feltételezhetően maga Beethoven is egy Walter-zongorán komponálta ezt a darabját), ami egyrészt szélsőségesebb váltásokra ad lehetőséget, másrészt könnyedebb és folyékonyabb hangzásra is képes. Egyszerre vagyunk jelen Beethoven korában és a mai, modern világban: ennél többet pedig egyetlen előadástól sem kívánhatunk.

Az első két versenyműben tobzódik az az új és friss hang, amivel a szerző meglepte kora hallgatóit, tele van meglepetéssel és néha felszabadult, máskor groteszk humorral – a lassú tételek líraisága pedig egyszerűen lefegyverző. Zimerman mindkét tónusban otthon van: az első mű - mellyel anno a szerző bemutatkozott a bécsi közönségnek (bár ez később íródott, mint a második) – Largo tétele ennek a felvételnek az egyik gyöngyszeme, ahogyan bámulatosan szép a második koncert Adagiójában a szólóhangszer és a zenekar párbeszéde. A c-moll koncert – melyről már egy nagyon korai feljegyzés is található Beethoven egyik jegyzetfüzetében – Zimerman előadásában csupa fenség, nemesség, északfok, idegenség: ha valaki ettől a Largótól nem lesz örökké rajongója a darabnak, azt érvekkel úgysem lehetne meggyőzni. Nekem személy szerint a 4., a G-dúr darab a kedvencem az öt zongoraversenyből, és ezt Zimerman mostani előadása is erősítette bennem: olyan páratlan szépségű részleteket vesz észre és hangsúlyoz (jellemző példaként említem csak a nyitó tétel szinte kamarazenekari hangzását, vagy a Rondo tételben a zongora és a cselló varázslatos párbeszédét, mely egyszersmind azt is pontosan mutatja, hogy mennyire pontosan érti zongoristánk a szerzőben mindig ott ágaskodó teatralitást), amelyek még hiányoztak a Bernstein-felvétel során.

És persze ott van az „Emperor”, az egyetlen a koncertek között, melyet szerzője maga sosem adott elő nyilvános koncerten. Már a nyitó kádencia megelőlegezi azt az arisztokratikus, heroikus, kitárulkozó és életteli hangzást, ami az egész felvételt és előadásmódot jellemzi. Hogy aztán a második tételben újabb kis csoda történjen meg velünk, mert ez maga a mágia – és egyszersmind mérföldköve is egy pianista tudásának, érzékenységének, bölcsességének, és valóban, Zimerman nem „szépen” játszik, hanem valami felfoghatatlan mélységből tárja elénk magát a szépséget -, hogy aztán rohanvást érkezzünk a záró tétel dicsőségébe. Eksztázis ez, és ebben zongorista és partnerei szinte egy testté válnak. Pedig a korábbi felvétel olykor erőteljesebbnek tűnhet, a fúvósok ragyogása vagy a mélyvonósok hangsúlyosabb játéka okán: most szólista, karmester és zenekar egyaránt valahogy játékosabb, a szövet minden szála fölsejlik és megmutatja magát, minden réteg tökéletes egyensúlyba kerül. 

Aligha tagadhatom, hogy nagyon szeretem ezt a felvételt. Szeretem a humorban pácolt bölcsességét, a grandiózus ívekbe csomagolt csodaszép részleteit, a megnyugvásban fölismert életigenlését. Egy nagy művész foglalja össze, amit Beethovenről tudni érdemes.

 

 

És aligha tagadhatom, hogy nem szeretem Grigorij Szokolov zongorajátékát. Persze, gyarló ember lévén zavarnak bizonyos külsőségek is: hogy játéka során valósággal kizárja hallgatóit, hogy megsértődik egy országra (mert Anglia vízum-eljárása egy nem EU-országból érkezett előadóval „szemben” egykor úgy fölháborította, hogy azóta sem hajlandó oda betenni a lábát), hogy nem vesz át egy díjat csak azért, mert azt megkapta egy általa lenézett zenekritikus is... Mondhatnánk, ezek csak külsőségek – csakhogy mindezek személyiségjegyek, pózok, sőt, hogy még bántóbb legyek: pozőrködések, melyek a játékában is visszaköszönnek. Szokolov nem ad túl sok koncertet, felvételeinek száma sem túl sok, a mostani DG-album (2 CD és egy DVD), mely koncertfelvételeket tartalmaz, épp ezért különleges érdeklődésre tarthat számot. Van itt felvétel 2019-ből Zaragozából (Beethoven 3. zongoraszonátája), Wuppertalból (Beethoven Bagatelljei), Rabbiból (az Arturo Benedetti Michelangeli tiszteletére rendezett fesztiválon Brahms op. 118-as és 119-es sorozata hangzik el), és egy tévéfelvétel Torinóból, még 2017-ből, ahol Mozart- és Beethoven-szonáták hangzanak el. Tagadhatatlan, játéka szinte sosem szokványos, mindig hordoz komoly meglepetéseket, legyen szó akár furcsa és egyéni tempókról, szokatlan ujjrendről, municíózus pedálhasználatról. A kérdés csak az, hogy a végeredmény mindezt visszaigazolja-e?!

Az op. 3-as Beethoven-szonáta hordozza talán a legkevesebb meglepetést, klasszikus előadásmód ez alapvetően. De már itt is megdöbbent minket az előadó: az első tétel nyitó frázisa után hirtelen lelassul, számomra teljesen érthetetlen lesz a tempója – hogy aztán az Adagio tételben álljon vissza minden a rendes kerékvágásba. Úgy tűnik, Szokolov a lassú tempókban érzi magát igazán otthon, hangzása itt lenyűgöző, hajlamos lennék már-már elcsábulni is, hogy aztán a Scherzo meg az Allegro assai zárótétel rádöbbentsen, ennek a muzsikusnak mintha semmi érzéke nem lenne a humorhoz. És ez nekem megbocsáthatatlan. Mert enélkül a Bagatellek is csak majd’ hibátlanul előadott, de nem megfogalmazott hangjegyek maradnak. Még feltűnőbb mindez a Brahms-darabok esetében. Nehéz kézzel játssza őket a pianista, és ez megöli a játékosság mellett a poézist is, ezek híján pedig Brahms „eloszlik, mint a buborék”... És a tempók megint: az un poco agitato helyett nehézkes és fölöslegesen hangsúlyozott agitato lesz (például az op. 119-es e-moll Intermezzójában), a grazioso nála kellemkedés lesz (a C-dúr Intermezzóban) – és még sorolhatnám a jelzőket és az intimitás hiányát. Pedig egykor tényleg szerettem például a négy Ballada felvételét még 1990-ből, ám azóta a póz elnehezült.

A legkellemesebb élményt a DVD nyújtja. Egyrészt nagyszerű az operatőri és rendezői munka, a kamera szereti Szokolovot (és ez fordítva is igaz lehet), nagyszerű dolog bepillantani a technikai részletekbe, a szokatlan ujjrendekbe, a hagyományos és eredeti előírásokat legtöbbször híven követő pedálhasználatba... És valahogy a személyiséghez is közelebb kerülünk, teste és ujjai valahogy itt feledkeznek bele leginkább abba, amit szokványosan és leegyszerűsítve muzsikának hívunk. Beethoven op. 90-es szonátájának előadása nagyon szépen fókuszált, ha nem is hatol mindig a zene legmélyére, meggyőzővé válik. A legjobb mégis az op. 111-es szonáta előadása: pontosak a tempói (még a variációkban is), hibátlan és meggyőző az artikulációja, magával ragadó az intenzitása (ha az első tételben van olykor meglepő technikai hiba és pillanatnyi memória-zavar is). A záró Arietta szokatlanul lassú, ez a 24 perc azonban maga a beteljesülés. Van, hogy mennyei a lassúság. Mintha ezzel a darabbal lenne a legbensőségesebb viszonyban. Mintha itt elfeledkezne önmagáról, és képes lenne valóban kiteljesedni minden hangban, minden hangsúlyban. Nem mondanám ugyanezt a Mozart-szonátákkal kapcsolatban: bár gyönyörű a hangzáskép, rengeteg hangsúlybéli és ritmikai elképzelés mintha valahonnan kívülről jönne, mintha valami külső meggondolás táplálná. Szó se róla, tele van ezáltal meglepetésekkel a játéka, de nem állítanám, hogy vevő lennék e meglepetések többségére. Itt van például a K. 457-es Szonáta harmadik tétele vagy a K. 475-ös Fantasia: olyan dinamikai váltásokat és fortissimókat hallunk, hogy alig hisszük, ezt Mozart írta.

Elsősorban mégis néhány ráadás-darab okán marad emlékezetes ez a szett. Bár többüket már ismerhetjük Szokolov eddigi diszkográfiájából: mégis mondjuk Rameau két kis röpkéje, Rahmanyinov Prelűdje vagy Debussy Des pas sur la neige és Canopé című darabja remek minőséget hordoz. Az az ember érzése, hogy ilyenkor mintegy lerakja saját személyiségének terheit a zongorista, megcsillant valamit abból, amit már-már humornak neveznénk, játéka fesztelenebb és könnyedebb lesz, nem akar mindent túlartikulálni, túlhangsúlyozni. Nem egy magával eltelt, a világra sértődött, különállását mindig hangsúlyozó – bár technikailag általában briliáns és nyilván a zenében élő – ember ül ott, hanem valaki, aki egykor homo ludensnek született. Ezt a Szokolovot tán még szeretni is lehetne. Szóval hallgassuk a ráadás-darabokat, nézzük a torinói DVD-jét, és akkor nem leszünk annyira csalódottak. 

És nehezebben mondjuk ki, amit én megtettem: hogy nem szeretem őt és a játékát.

 

Beethoven-Zimerman

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 028948399710

 

Sokolov

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 028948365708