ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Kurt Elling embertelen dalai

Pályakezdése óta nyomon követem Kurt Elling énekesi tevékenységét. Némi túlzással minden szépet és jót elmondtam már róla cikkek sorában, bár néhány első, ragyogóan sikerült lemezét követően mintha vesztett volna érdekességéből és újszerűségéből. Úgy véltem, az egyenes vonalú felfelé haladást helyben járás vagy az elért eredményeket ismételgető körkörös mozgás váltotta fel. 

Máté J. György

A John Coltrane-Johnny Hartman lemez anyagának újragondolásából például hiányzott az igazi tűz, a feldolgozás bátor másmilyenségében rejlő friss érték. Félreértés ne essék: Elling szürkébb lemezei is élvezetesek maradtak, csupán önmagához képest nyújtott rajtuk kevesebbet. Miközben az albumok viszonylag sűrű egymásutánban tűntek fel a piacon, az énekes rendszeres első helyezett lett a Down Beat éves szavazásán férfiénekes kategóriában, ami az amerikai jazzmagazin olvasói, illetve szakemberei szerint egyet jelent „a világ legjobbja” címmel. Két Grammy-díja csak alátámasztotta e vélekedést. Semmi kétség, Elling valóban a világ férfi jazzénekeseinek élvonalába tartozik, az se lepne meg, ha egyszer világbajnoki aranyérmet nyújtanának át neki szülővárosában, de azért jobb, ha emlékeztetjük magunkat: a jazz, vagy általában a művészet nem versenytevékenység.

És eljött a pandémia időszaka, amelyet a chicagói énekes egy, az eddigieknél markánsabb stílusfordulatra használt fel. Felújította munkakapcsolatát Charlie Hunter gitárossal, a kortársi fusion gitározás egyik neves személyiségével, akinek annak idején egy lemezén is vendégszerepelt. Miközben a világban a Covid-19 dühöngött, ők kettesben tető alá hozták Elling teljesen újszerű zenei világot tükröző SuperBlue albumát. Aki korábban jellemzően akusztikus kiszenekari háttérrel, illetve vonós/big band backgrounddal dolgozott, most maga mellé vett egy ízig-vérig modern gitárost, valamint egy billentyűst és egy dobost a richmondi funk/hip hop/jazz Butcher Brown zenekarból. A kör bezárult, elkészült a pályaív eddigi legkülönlegesebb Elling-albuma.

 

(Kurt Elling - fotó: Nagy Attila, Müpa)

Korábbi budapesti fellépésén Elling kifogástalan öltönyben lépett színpadra, és vocalise előadásaiban inkább hagyományokat őrzött, mintsem újított: a közönség elégedetten távozhatott, de nem biztos, hogy egy-két hónappal később minden tagja vissza tudott emlékezni a koncert részleteire, hangulatára. A július 5-i fellépésen szinte minden másképp volt. Kurt Elling előbb tüzelt és csak utána köszönt. A muzsikusok minden cifrázás nélkül csaptak a húrok közé, s az öltönyös énekes visszavedlett farmernadrágba, pólóba és egy szürke kardigánba. A nyitó szám (rögtön egy funky darab) közben Elling lelkes táncmozdulatokat is végzett a kollégák groove-jaira: először azt hittem, ez csak amolyan közönséglelkesítő gesztus, de hamar kiderült, hogy nem, ez bizony a nyers valóság – Ellinget őszintén feldobja, amit hall, élvezi a funkos ritmikát és a gitárriffeket vagy a szintetizátor/elektromos zongora kontextusba illő könnyed, bár alkalmilag virtuóz futamait. Elling valamivel jobban táncol Sadénál vagy Björknél, de a felesége, aki balett-táncos, ebben a műfajban azért sokkal jobb. Nem számított; Elling hiteles belefeledkezése a zene hangulatába sokkal fontosabb volt. Nem sokkal később, ahogy Elling mindinkább belemelegedett az előadásba, a történetmesélő énekes is megmutatta önmagát, a viszonylag hosszú narráció persze elsősorban az angolul jól értőknek szólt, még úgy is, hogy Frank Zappa pikáns dalbeli sztorijaiban sokkalta több a fekete humor. És Elling ennyi ének és „jazz-recitativo” után még csak meg se izzadt. Rövid, a műsorba jól illeszkedő hangszerszólók díszítették a pergő előadásokat, miközben az énekes energiái mintha megsokszorozódtak volna. Wayne Shorter egyik szerzeménye (legalábbis laikus füllel) megoldhatatlanul nehéz feladat elé állította a főszereplőt, aki azonban annyi könnyed eleganciával hágott át a tornyosuló zenei akadályokon, mintha egy egyszerű gyermekdal eléneklésére kapott volna megbízatást.

A koncertnek az első pillanattól kezdve szinte tapintható ritmikája volt (ritka erény!), ebből Carla Bley egy lassú tempójú darabja se tudta kibillenteni muzsikusainkat. Elling már az első számban megmutatta, milyen eredeti scattelő művész, de ahogy a koncertidő haladt előre, mindinkább kedvet érzett a baritontól kontratenorig terjedő hangfajban tolmácsolt, szöveg nélküli virtuóz énekléshez. Egy kiállásnál gitáros és billentyűs egyedül hagyta a zenekarvezetőt a dobossal, akik egymás felé fordulva hosszú, újabb és újabb körökből álló duettel sokkolták az akkorra amúgy is teljesen elbűvölt publikumot. Ezt a program logikájába tökéletesen beépített szólót kitörő lelkesedés (és ámulat) fogadta, valószínűleg senki se ült a nézőtéren, aki magyarázatot tudott volna adni ilyen bravúrra. Ekkor már azért Elling homlokán is megjelentek az első verejtékcseppek… A chicagói énekes a koncert végén is frissnek és üdének mutatta magát. Láthatóan nem kifárasztotta, inkább feltöltötte mindaz, amit zenésztársaival másfél órán keresztül varázsolt. Egy ráadásra is vállalkozott, amely semmivel se volt kevésbé vérprofi és mesteri, mint a koncert korábbi előadásai.

Az elején kicsit félve ültem le a székemre: mit fog kezdeni a Mark Murphy nyomdokain haladó Kurt Elling ebben a fusionzenei környezetben? Neki való világ ez? Nem lesz nagy bukás egy elvetélt kísérlet végén? Az előadás már percek után minden kételyemet eloszlatta. Elling ereje teljében van, gondosan kidolgozott, mégis spontánnak ható, embertelenül virtuóz, elemi erejű megszólalásaival megbabonázza hallgatóságát. Ha körkörösen mozgatott mikrofonjával és a visszhangeffektekről gondoskodó „ötödik zenekari tag”-gal kettesben lépett volna fel, alighanem hasonlóképp bűvölte volna el a közönséget, de három jól megválasztott kísérőjével mindenkit végképp levett a lábáról. Erre a koncertre mindenki emlékszik majd hosszú évek múlva is.

 

(Kurt Elling, 2022. július 5., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)