ha Gramofon - klasszikus és jazz zene

Szeretem, nem szeretem

Szeretem Elgart. Mert régimódi és nosztalgikus, mert nagyon angol, sőt, nagyon birodalmi, mert benne kezdett lélegezni igazán a vidéki Anglia (bár a szigetek népzenéjét majd fiatalabb kortársa, Vaughan Williams emeli csak be a kortárs muzsikába). Szeretem, mert a késői romantikának képes volt úgy adni egy melankolikus felhangot, hogy abból az életöröm sem hiányzott. Szeretem, mert a worcesteri zenebolt fölötti lakásból eljutott ugyan a londoni királyi udvarig, de lovagként és a koronázási érdemrend tulajdonosaként, vagy épp a Hallé Zenekar karmestereként is meg tudott maradni a szó legszebb értelmében vett mesterembernek. Szeretem, mert Enigma-variációi zenei eszmélésem alapdarabja volt, szeretem, mert nekem a Pomp and Circumstance sorozat első indulójának triója a legigazibb angol himnusz. Lehet, hogy életműve olykor régimódi, olykor tán unalmas is: de őszintesége mindig lefegyverző.

Bányai Gábor

Szeretem például, ahogyan a hegedűvel bánik. Bár gyerekként kevés formális zenei képzést kapott, szülei is inkább valami biztos pályára szánták (ügyvédbojtárkodott egy rövid ideig), autodidakta módon kitűnően megtanult zongorázni és hegedülni: később, egy mindössze 12 napos londoni kiruccanáskor tanára, az új filharmónia zenekarának vezetője, Pollitzer annyira tehetségesnek gondolta, hogy komoly tanulmányokat javasolt neki, Elgar azonban nem érezte magát elégnek egy esetleges virtuóz karrierhez, inkább visszament a szülőföldjére, játszott a megyei elmegyógyintézet zenekarában, tanítani kezdett – és nem nagyon érdekelte, ismerik-e a (megye)határokon túl. De a hegedű valahogy megmaradt az igazi hangszerének: vannak szerzők, akiknek zenekari műveiben is pontosan tetten érhető, hogy alapvetően zongorára komponáltak, Elgar szólamai mintha mindig egy hegedű testéből indáznának elő. Amikor 1932-ben a 16 éves Menuhin a szerző vezényletével lemezre rögzítette a Hegedűversenyt, a kiadó a következőket írta a kísérő füzetbe: Elgar nem csupán megkomponálta a versenyművet, át- és megélte is azt.

Az a korszak ez, amikor a hegedűjáték talán a legnagyobb változásokon ment át, részben a technikai fejlődésnek köszönhetően (1910, a koncert komponálásának idején alkalmaztak először acél E-húrt az addig megszokott bélhúr helyett), részben a csodálatos Fritz Kreisler (akinek a koncert ajánlása szól, és akivel Elgar hat évvel korábban találkozott is Leedsben) „nyelvújító” munkásságának köszönhetően. (Kreisler egyébként minden idők egyik legragyogóbb versenyműveként értékelte Elgar Hegedűversenyét, magát a szerzőt pedig az egyik legjelentősebb zeneszerzőnek tartotta.) Persze addigra szerzőnk már szinte mindent megtanult erről a páratlanul éneklő hangszerről: elég, ha csak meghallgatjuk a korai évekből az op. 12-es Salut d’amour szenvedélyes deklamációját, vagy az op. 15-ös sorozat darabjait. De a beteljesülés az maga a h-moll versenymű, melyet az angol művészeti élet egyik vidéki központjának és találkahelyének számító házban, Frank Schuster maidenheadi „The Hut”-nak (A kunyhó-nak) nevezett kis birodalmában írt meg. Ahol vendég volt Gabriel Fauré vagy Richard Strauss is, ahol olyan barátok vették körül, mint az Ysaÿe-tanítvány Lady Speyer vagy örök plátói múzsája, Alice Stuart Wortley. (Ez utóbbi nem keverendő össze Elgar nagy szerelmével és feleségével: Alice Roberts 1889-től haláláig, 1920-ig volt a zeneszerző hűséges társa, és akinek elvesztése után szerzőnk nem alkotott egyetlen jelentős művet sem.)

 

 

A Decca legújabb felvételén Nicola Benedetti játssza ezt a megejtően szép darabot. Már ahogyan a bevezető, sötét tónusú zenekari, fafúvókon megszólaló frázis és az azt követő szépséges második téma után belép rapszodikus monológjával: eldől, hogy szeretni fogom. Olyan intimitást tud elérni, hogy kettesben maradunk: mintha csak nekem mesélne, mintha vonóját nem is a keze, hanem a szíve vezetné. Ez a személyesség a második tételben teljesedik ki igazán (bár a legmegrázóbb darabja a CD-nek az op. 70-es Sospiri, ami Benedetti és a zongorista, Petr Limonov előadásában különösen erős mementónak tűnik éppen most, a szörnyű pandémia idején), hogy aztán elérjen a finálé beteljesüléséig: ebben a tételben Elgar és előadója Schumann, Brahms és Paganini kezét is fogja, ez a vallomás egyszersmind egy életmű összefoglalója is. A Londoni Filharmonikusok Vladimir Jurowski vezényletével méltó társává válnak Benedettinek, megvalósul az, amiről egy versenymű valóban szól: folyamatos párbeszéd ez a szólóhangszer és az együttes között. Jurowski olykor az előtérbe kormányozza zenekarát, máskor bölcsen a háttérben marad. Nemigen tudnám megmondani, kinek az elképzelése uralkodik az előadásban, csak azt érzem, hogy a skót-olasz származású művésznő anyanyelvi kötődése és a zenekar minden gesztusa tökéletesen összhangban van. Benedetti valamennyi frázisa tökéletesen artikulált, sohasem tűnik el a zenekar ragyogó textúrája mögött, tele van élettel, dallal, fájdalommal és reménnyel. Mondandóval. Olykor férfias erő árad belőle, máskor sejtelmesen selymes hangzással kápráztat el. Sosem akarja ellopni a show-t, nem virtuózként, hanem társművészként van jelen. Azt képes felmutatni a műben, amitől az igazán egyedi: a szépséget és a nemességet, az emelkedettséget és az álmok túlélni képességét. Benedetti és Jurowski azt bizonyítja, hogy Elgar zenéje nem anakronisztikus akkor sem, ha ezt az esztétikát már a mű keletkezésének pillanatában is részben meghaladta a fejlődés, olykor a közízlés is. Azt példázza, hogy a szépség soha nem válhat idejét múlttá.

Ilyen kicsit a múltban ragadt, mégis örökérvényű szépséget mutat Elgar 1899-ben, nem sokkal az Enigma-variációk óriási sikerű premierje után bemutatott műve, a Sea Picture is. Eredetileg zongorára és szoprán hangra íródott az öt különböző költő versére komponált darab (a második vers szerzője Elgar felesége), mely a zenekari változatban az első előadó, Clara Butt kérésére lett a mezzók egyik legkedvesebb dalciklusa. A bemutató idején ez a forma újdonságnak számított: és ezt a formát nem csupán a hangulati egység tartja egyben, hanem például az is, ahogyan a szerző a fináléban megidézi a korábbi versek vokális anyagát. A Decca új felvételén Elĩna Garanča (hogy következetes maradjak: nagyon szeretem korunk egyik legfontosabb mezzóját, érzékenysége és intelligenciája mindig lenyűgöz, legyen szó dalokról vagy operákról) és Daniel Barenboim fogtak össze, hogy új és mértékadó értelmezését adják ennek a tengert dicsőítő poéma-sorozatnak. Barenboim nem először vállalkozott a feladatra, a 70-es években már felvette a művet a Londoni Filharmonikusokkal és Yvonne Mintonnal. A karmester ezúttal (talán) kedvenc együttesét, a Staatskapelle Berlin gyönyörűen muzsikáló társaságát vezényli: nem ad igazán új hangsúlyokat a korábbi felvételhez képest, de mintha valamivel több teret engedne az énekesnek, mint tette anno. És ez nagy szó karmesterünk esetében – mert itt most el kell árulnom, hogy az egyik ok, amiért nem szeretem (mert nem szeretem...) Barenboimot sem a zongora mellett, sem a karmesteri pódiumon, az éppen az a tulajdonsága, hogy általában híján van az alázatnak; másképp fogalmazva: mindig az az érzésem, hogy legfőbb ambíciója: ellopni a show-t mások elől. A más olykor a zeneszerző, akit képes és hajlamos háttérbe szorítani, hogy eredetinek és egyedinek tűnjön – máskor meg az előadó partner, legyen az kamarazenei társ vagy egy szólista. A Mintonnal készült felvételen túl hangsúlyossá vált a zenekar, most Barenboim hajlandó volt Garanča bámulatosan hajlékony hangjának és az énekeső személyiségéből fakadó intimitásának sokkal több teret adni. És ettől a zenekari hangzás is sokkal érzékibbé válik. Emlékszem, nekem ez a ciklus Janet Baker és Barbirolli előadásában vált az egyik kedvencemmé: most egy kitűnő felvételen (kalaplengetés a hangmérnöknek, aki az élő felvételen is megannyi színt tudott megörökíteni, bár a fafúvók kevésbé részletgazdagok a vártnál...) azt is megtapasztalhatjuk, hogy a Sea Pictures miért nem kophat ki a koncertéletből vagy a CD-repertoárból. Még akkor is, ha Garanča dikciója a negyedik versben kevésbé tiszta, ha a story telling olykor kevésbé élményt adó is, mint volt Baker esetében: az énekesnő meghitt magányt teremt maga és hallgatója köré.

 

 

A CD másik darabja az egyik kedvenc Elgar-művem, a Falstaff. A szimfonikus költeményeknek azt a tradícióját folytatja, melyet Liszt és Strauss nevéhez kötünk elsősorban, maga Elgar is nagy csodálója volt például Strauss Don Quixote című darabjának, bár annál sokkal narratívabb az „elbeszélő” módja – és tán nem véletlenül a „szimfonikus tanulmány” műfaji meghatározást adta csupán. Ez nem az a Falstaff, akit Boito személyesített meg Verdi kedvéért a Windsori víg nők alapján. Ez az a shakespeare-i hős, akit a stratfordi mester a IV. és az V. Henrikben formált meg. Nem csupán egy buffo karakter, hanem egy összetett személyiség, aki a történelem könyvekbe is beírhatta a nevét. A szimfonikus költemény egy teljes életutat jár körül és mutat be a dicsőségtől a dicstelen halálig. Nem véletlenül tartozott a mű Bernard Shaw kedvencei közé: éppen azt értékelte ebben a nagyszerű zenében, hogy nem egy operai epizódot formált meg benne Elgar, hanem egy elmúlt világ teljes és cseppet sem idealizált képét festette meg. Maga Elgar is zenekari művészete csúcspontjaként értékelte önnön alkotását, habár az utókor másként ítélt – miközben számos, nagyon érdekes felvétel született a műből (Barbirolli és Boult neve kívánkozik ide, én legalábbis az ő felvételeiken szocializálódtam), a koncertéletből szép lassan kikopott.

Ezt a darabot is felvette a 70-es évek végén Barenboim a londoniakkal. Az volt az első nagy nekibuzdulása, hogy Elgart visszahelyezze a zenei térképre, ahogyan előtte már Haitink vagy Solti is próbálkozott ezzel. Becsülendő gesztus volt ez, hiszen megmutatta, hogy Elgar éppen úgy része az európai későromantikus hagyománynak, amennyire kihagyhatatlan puzzle-darabja a viktoriánus vagy  edwardi „vidéki” Angliának. Amikor néhány éve a berliniekkel fölvette előbb a szerző 2., majd 1. szimfóniáját (gyönyörű, sötét, közép-európai vonóshangzásra emlékszem), kétségtelenné tette ennek a gesztusnak az érvényességét, olyan európai hangképbe ágyazva Elgar műveit, hogy így a szerző reneszánszát volt képes elindítani, bizonyítva, hogy a nagy angolnak valóban ott a helye példaképei, Brahms és Strauss mellett. Ennek az újra felfedező megmutatásnak következő darabja, a Gerontius álma már messze nem sikerült ilyen jól, de értékelendő volt, hogy Barenboim nem enged a maga álmából. Ezzel a CD-vel folytatta most a sorozatot: a Sea Pictures esetében méltánylandó fegyelemmel, a Falstaff vonatkozásában viszont sokkal inkább félsikerrel.

Mert Barenboim ismét magát helyezte az előtérbe. Elgar művében egy elmúlt dicsőség nosztalgiája és apoteózisa a lefegyverző, ezt halljuk Boult vagy Barbirolli felvételein. Barenboim az érzelmek helyére érzelgősséget tesz: és bár zenekara kitűnően játszik, a narratíva cseppfolyóssá és nyálassá válik. A pátosz helyére gyakran annak parafrázisa lép, a nagyság nagyotmondássá silányul. Persze ne legyek teljesen igazságtalan csak azért, mert nem szeretem karmesterünket: ebben a felvételben is vannak megejtően szépen kimunkált részek. Ilyen például a koronázási részlet, mely valóban grandiózus; ilyen a vonósok dolcissimo éneklése a The Return through Gloucestershire tételben, nem beszélve a visszatérés ppp hangzásáról; vagy a két Közjáték, amelyben Barenboim pálcája alatt a zene valóban megindítóvá válik. Azt hiszem, az a legnagyobb baj, hogy nem tudja eldönteni, mit hangsúlyozzon inkább: az életerőt, mely átüt a zene nosztalgikus voltán, vagy azt a szépia-szűrőt, melyen át Elgar a maga elmúló korát nézte. Mindkettő lehetne formaalkotó elképzelés, de hiányzik a megfelelő egyensúly a történet elmondása és annak lelkisége között. Korábbi felvételét is meghallgatva azt reméltem, Barenboim végre „beleöregedett” Falstaffba, végre képes belebújni a dagadt lovag lelkébe – de nagyon sokszor csak sztorizik helyette. Így aztán bármennyire is szeretném végre szeretni, sajnos nem tudom.

Mondtam már: szeretem Elgart, szeretem a hegedűjét, szeretem a tengerét, szeretem az edwardi Angliáját, szeretem, ahogyan erről Benedetti vagy Garanča mesél. És nem szeretem, ahogyan Barenboim olykor úgy trappol be ebbe a világba, mint elefánt a porcelánboltba. De remélem, hogy azért sokan meghallgatják majd ezt a két CD-t. Őket mind meghívom egy jó kis nosztalgiázásra. Sirassuk el együtt ezt a pusztulásra érett világot.

 

Violin Concert

Kiadó: Decca

Katalógusszám: 2894850949

 

Sea Picture, Falstaff

Kiadó: Decca

Katalógusszám: 2894850968