2016. november 6-án, hatvannégy évesen hunyt el Kocsis Zoltán, aki zongoraművészként, zeneszerzőként, pedagógusként és karmesterként egyaránt beírta nevét a magyar zenetörténet könyvének legfényesebb lapjaira. Hosszú és dicsőséges zongoraművészi karrier után 1997-ben átvette az Állami Hangversenyzenekar vezetését, amely irányításával – Nemzeti Filharmonikus Zenekarként – nagy utat tett meg: néhány év alatt világklasszis együttessé fejlődött. Hangversenyük minden száma a nagy művész tevékenységének egy-egy fejezetére utal. 2020. november 6-án, este fél 8-kor a Müpában Kocsis Zoltánra emlékeznek.
Elsőként Cser Ádám vezényli az Egmont-nyitányt: a mű forradalmi hangja illik Kocsis emlékéhez – a fiatal pianistát vérbeli zenei lázadóként ismerte meg a hetvenes évek közönsége. Kocsis Zoltán elhivatott Liszt-előadó volt, és sokoldalúsága, a magyar zeneéletben játszott „mindenesi” szerepe is sokban emlékeztet a nagy 19. századi zeneszerző–zongoraművész–karmester–pedagógus alakjára.
Ezért ezen az estén Liszt művei állnak a középpontban, s ezeknek a műveknek a dirigense Kovács János. Elsőként rendhagyó zongoraversenye, a Haláltánc szólal meg a kiváló Balog József szólójával – a zongoraművész maga is fellépett Kocsis Zoltán vezényletével.
Szép rím, hogy ezután az érdeklődők előbb meghallgathatják Liszt Ave Mariáját, majd ugyanez a mű Kocsis átiratában csendül fel, arra emlékeztetve, hogy a zeneszerző Kocsis nagy elődjeit – Bartókot, Kodályt, Debussyt, Rachmaninovot – szolgálta átirataival.
Egy interjúban arra a kérdésre, hogy hogyan kell Liszt műveit hallgatni, befogadni, Kocsis Zoltán csak ennyit mondott: „Szerintem az egyszerű befogadási igénynél nem tudok jobb módszert. Egyszerűen le kell ülni a székbe, hátradőlni és hallgatni.”
A koncert Beethoven VII. szimfóniájával zárul, szintén Kovács János vezényletével. “E szimfónia a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte árnyékmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit felülmúlóan merész zenébe öntése. Tematikája szenvedélyesebb, sodróbb lendületű, hangszerelése fényesebb, színesebb, harsogóbb minden addigi zenekari művénél!” (Bartha Dénes)