Csak egy filmes forgatókönyvíró találhatta ki Judith Glory Hill karriertörténetét, mert tökéletes Cinderella-mese lett. Felfedezik a kórusban, majd idővel a fejére illesztett kalap-glóriával előre sétál a reflektorfénybe – ahogy a szülők a névadáskor ezt megelőlegezték. De a legkevésbé Hamupipőke jutott eszébe annak, aki szombaton a Müpa Bartók termében megnézte a koncertjét. A héten Manchesterben vagy Bonnban a Jazzfesten lépett fel, de aki esetleg jövő héten sem ér rá Napa főutcáján, San Francisco kertvárosában megnézni, és biztosra akart menni, az velem együtt beült most a nézőtérre.
Iván Csaba
A turné elnevezése, a Baby, I’m Hollywood! amúgy Judith Hill 2021-es lemezének címadó dala, ütősen hangzik, de meghallgatva a koncertet vált igazán érthetővé, hogy miért ezt választotta. A programszervezők három bevált modellje közül a Müpa kettőt preferál. Ha meghív egy kiváló produkciót bevezetett névvel, az tuti siker, az értőket és amatőröket egyaránt vonzza. Ennek B-verziója ritkább, mikor valaki túl van már pályája csúcsán, 80 körül a technika és a kreativitás már többnyire nem a régi, de a sznobok és megszállottak menni fognak. A harmadik verzióból láttunk most egy remek példát: válassz valakit a karrierje elején állók listájáról, akit a szakma szeret, a neve forog, az elismerő vélemények alapján a minőség garantált. Őt ráadásul a fiatalok ismerik, naprakészen nézik a megosztók felvételeit, imádják az extravagáns különlegességeket. A siker garantált: most is a szokásosnál jóval több fiatal jött el az előadásra. A csillagok együttállása szerint Judith Hill neve garantáltan a final four-ban van manapság. Nem könnyű mindig erényt kovácsolni a lehetőségekből, de neki sikerült.
Közismert zenész adoma az Los Angelesben, hogy minden muzsikus családnak négy sátra van. Tavasszal a jazz sátort verik fel, nyáron a popsátor kerül sorra, ősszel a klasszikus sátor következik – télen meg disznóölés van. Hollywood-felsőn született, az édesanya egy japán zongoraművész, az apuka pedig egy afroamerikai sessionzenész, akik a dobos Chester Thompson zenekarában ismerkedtek meg egymással. Otthon a soul, a rhythm and blues és a funk szólt többnyire, és rendszeresen beugrottak hozzájuk vendégként a kislány számára olyan ismeretlen zenészek, mint Billy Preston. Muzikalitása örökség volt, ha a kivételes adottság és zenei érzék adott, akkor már csak rajta és a szülőkön múlik, hogy mire és meddig jut vele. Judith a középiskolában több műfajjal és hangszerrel is barátságot kötött, a koncerten hallhattuk, milyen kiválóan zongorázik és gitározik. A jazz és a klasszikus zeneszerzés szemeszterei következtek az egyetemen. De amire mindenki azonnal felfigyelt, az a kivételes hangi adottsága. Ha valaki csak nagyon jó, először a kórusba vezet az útja. Michel Polnareff fedezte fel és hívta meg az egzotikus szépségű és lebilincselő tehetségű lányt, hogy énekeljen a kísérő vokáljában. Akkor állt először húsz lépésnyire a reflektorok fényétől koncerten. 2013-ban készített Morgan Neville rendező 20 Feet from Stardom címmel egy remek dokumentumfilmet. Aki eddig nem nézte volna meg, most a koncert után Judith Hill kedvéért pótolja be, mert exkluzív lehetőséget kínál a zeneipar igazi arcának megismerésére. Olyan perspektívát kínál, amiből egy laikus is rögtön megérti, hogy bár Hollywood közismerten az álmokból él, de a szórakoztatóipar legkevésbé a mesék világa. Hallani persze ízekről, imákról még szerelmekről is, de tehetség és elszántság nélkül a showbusiness nem a csodák birodalma. Nem teljesülnek elsuttogott kívánságok, csak a kemény munka és a profizmus garancia a sikerre. A film címe találó metafora, remek portrékat rajzol a 21. század legnagyobb zenei sztárjai mögött éneklő vokalistákról. Ketten szerepelnek a filmen, akik jogosan mondhatják el a lemezcímmé avanzsált mondatot, mert ők idővel megtették előre azt a húsz lépést – és ma ismeri őket a világ: Lisa Fischer és Judith Hill. A Baby, I’m Hollywood! azt jelenti tehát, hogy ragadd meg a lehetőséget, ha a sorsod felkínálja.
Ha valaki a nagyon jók közül is kitűnt eredetiségével, akkor Michael Jackson és Prince meghívta egy közös munkára. A duetteket már a kórus előtt jó húsz lépéssel a reflektorokkal bevilágított színpad elején adják elő. De az akkori sztárok ma már az égi backstage-ről figyelik, hogy találta ki magát és építette fel karrierjét egykori partnerük. Jól jött ehhez ismét egy kis családi segítség. Az otthoni zenesátorból érkezett a színpadra Mrs. Hill, Michiko Yoshimura a billentyűs hangszerek mögé, és a basszusgitáron ügyködő Robert „Pee Wee” Hill, és a családi session-höz csatlakozott még John „Smiling” Staten az ütőhangszerek mögé ülve. Mi az az eredetiség, aminek a felemelkedését köszönhette? A megközelítés kreativitása, a zene reneszánszába fektetett energia? Most például – kis túlzással – három zenekart hallottunk: fellépett a Judith Hill Blues Band, egy JH Crossover Section, meg a JH Funky Corporation. Ahogy a színpad elejére kipakolták a hangszereket, az volt az érzésem, hogy a turnét szabadtéri fellépésekre és bensőséges klubokra találták ki, de az élő koncerten úgyis a muzsikáé a főszerep. Kaliforniában a műfajokról vallott karcos vélekedés szerint a zenész legyen optimista, ha elszakad egy húr, át kell térni a rockra, ha egy másik is, attól még a blues menni fog, mikor már csak egy marad, jöhet a pop, ha pedig egy sem marad – eljött a metál ideje. Judith Hill gitárjátékával lazán és hatásosan elmondta a válaszát. Szerinte jobban jár, aki a húrokra vigyáz, és kompromisszumra törekszik. Nem akart sem 1000 akkordot 30 embernek játszó gitáros lenni, sem 1000 ember előtt villogni 3 akkorddal. Neki az a 100 akkord kell, amivel 300 ember megszólítható, sőt, most szombaton láttuk a Müpában, hogy még 1700 néző esetén is hat. Az biztos nem az ő ötlete volt, hogy adjon elő Takács Nikolas társaságában egy duettet, idegen test volt ez a feminin vonal az előadásban. Amiben Judith igazán jó, az a blues, remekül és stílusosan játszott, az énekszólam mellé úgy odatette a „vokált” a hangszeren, mint a legnagyobbak. Elemében volt akkor is, mikor könnyedén beemelt a metálból hangzásokat, és a funk és a fusion egészen más technikáját is jó érzékkel hozta. Persze kell ehhez a tűpontos groove-mester dobos, meg a számomra legnagyobb meglepetés: Mrs. Hill. A blueshoz odavarázsolta az autentikus orgonafutamokat, a funkyban a dallamtöredékeket Moog-on, a crossover kirándulásokban Weather Reportot idéző hangzásokat tett a közösbe. Egyszer még Mr. Hill is megpróbált Marcus Miller lábnyomaiban lépegetni, de aztán visszalopakodott a biztoshoz. Már az elején mindenki nyugodtan dőlhetett hátra, aki erre a produkcióra tette a zsetont. A jó hangulatról egy harsány bekiabáló gondoskodott a koncert legelején, aki helyettünk és a nevünkben is felköszöntötte a zongora mögé telepedő művészt születésnapján. Jutalmunk néhány szó, hálás mosoly és egy remek koncert volt. Köszönet az ismeretlennek, aki inspirálta a zenészeket, hogy ilyen koncentrált és intenzív előadásban hallhattunk szemelvényeket az előző albumok terméséből kilencven percben – meg a ráadásban. Elhangzott a Back in Time című lemezről a best of blues válogatások tuti befutója a Cry, Cry, Cry, a minden koncert setlistjén szereplő As Trains Go By, az érdekesen interpretált Angel in the Dark, hallottuk a Golden Child-ról The Pepper Club-ot, és a Baby, I’m Hollywood!-ról szólt a legbővebb válogatás, hiszen ez egy promóciós turné is, többek közt You Got the Right Thang mellett a God Bless the Mechanic, az Americana és a Wanderer, a blues vonalról a Burn It All, meg a lírai ballada a Silence. Hogy a végére odategye egyik ráadásként a brutálisan jól interpretált Gypsy Lover-t.
Minden születésnapi partira eljárunk ezentúl.
