„Kár, hogy az élet legjobb része az elején van, a legrosszabb pedig a végén jön”. Mark Twain szellemes megállapításával nem érdemes vitába szállni, talán csak Frank Sinatra érvei mérlegelhetők a témában, de nem az, amit mondott, hanem inkább az, ahogy élt. Sinarta a Scott Fitzgerald által elkeresztelt Jazz Age-ben vált igazi sztárrá. Amerika a válság után fellélegzett a 30-as években, mindenki élni akart, két végén égetni a gyertyát, és elhinni, hogy a lehetőségek megvalósítása csak akarat kérdése. A kártya mindig szerencsét hoz, a rulettkerék jókor áll meg, a nyerőgépekből szakadatlanul ömlik az apró. Ezt a világot próbálta megidézni a Pannon Filharmonikusok a Frank Sinatra szimfonikus swingestre keresztelt, szerdai koncertjén a Müpában.
Iván Csaba
A mulatókban akkoriban a pezsgősdugók pukkanása közben jazz szólt. De mást jelentett ez akkor, mikor New Orleans utcáiról a jazz a Chicago báltermeibe, New York színházaiba és San Francisco színpadjaira sétált elegáns tánclépésben, vagyis nem számított egyáltalán rétegzenének, vagy szubkultúrának, más volt a társadalmi szerepe és megítélése. A szórakoztatóipar része volt, táncoltak rá, és könnyen megjegyezhető dalokat komponáltak a szerzők, hogy otthon a konyhában és a kertben is dudorászhassák a háziasszonyok és háziurak. A döntő fordulatot aztán az hozta, mikor Los Angeles filmipara is felfedezte magának a jazzt a hangosfilm megjelenésekor. A mozgalmas és látványos koncerteket és a tömény hangzást mindig imádta a kamera. A Nagy Gatsby bármelyik filmadaptációjában a zenés jelentekre emlékszik mindenki – nem véletlenül. A szerkesztői felkérés nyilván pont annak volt köszönhető, hogy elég behatóan foglalkoztam a filmzene műfajával. A 30-as évektől a második világháború kitöréséig tartó swing-korszak a profi big band-ekről szólt, később a filmesek a dalok interpretálásában nagyobb szerepet szántak a nagyzenekari kíséretnek, szimfonikus swing beköszöntével jött el az énekesek ideje. Rájuk irányultak a reflektorok, értük mentek el a nézők, népszerűségüket később csak a popsztárok múlták felül. Ezt az időszakot énekesként egyértelműen Sinatra uralta. A pécsi zenekar a Cover Frank Sinatra szellemében erre alapozta a koncepciót.
Frankie Goes to Hollywood
Azt már tisztáztuk, miért került az előadás elegánsan alliteráló címébe a swing és a szimfonikus szó, most koncentráljunk Sinatrára! A picturedome-nak pont azokra a sztárokra volt szüksége, akik jól mutattak a filmvásznon, a színpadi mozgással és az énekesi kvalitásokkal pedig genetikusan rendelkeztek. Akkor jött el a kékszemű gengszter (ez az egyik róla szóló könyv címe), Sinatra ideje. Poénnek tűnhet, de nem az, a szórakoztatóipar szorosan összefonódott a bűnözők világával. A gengszterek szerették a pénzüket jól befektetni, a színésznőket meg lefektetni, és a rendőrségi fényszórónál jobban kedvelték a rivaldafényt is.
Az biztos, hogy a gyönyörű, kaotikus és kegyetlen ős-Hollywoodban, melyet zseniálisan ábrázol Damien Chazelle Babylon című friss filmje, Sinatra kiválóan elboldogult. A moziuniverzumban a poklot és a mennyországot csak egy vékony határ választja el egymástól, a „swing szultánájának” pedig kiváló volt az egyensúlyérzéke. Népszerűvé és sikeressé vált, nyíltak vagy csukódtak az ajtók kedve szerint. Albumai úgy kezdenek fogyni, hogy a best-jazz-seller listák élére került. 1941-ben a hollywoodi RKO-nál elkészült „Las Vegas Nights” után a Metro-Goldwyn-Mayerhez igazol, a 45-ös musical, a „Horgonyt fel!”-től kezdve Gene Kelly mellett a zenés-táncos filmek sztárja. A drámai sikerek is megtalálták, olyan alapművekben játszhat, mint A mandzsúriai jelölt, a Felső tízezer, a Kánkán vagy A dicső tizenegy.
Bevallom, számomra a koncert leggyengébb pontja a rengeteg „szövegelés” volt. Amit persze pozitívumnak is tekinthetnénk, hiszen egy zenei produkcióra érkeztünk, de inkább zavaró volt. A minőségi zene mellett. Gundel Takács Gábor szimpatikus ember, de rossz döntést hozott, mikor a saját viccein nevetgélő műsorvezetők stílusával próbálkozott. Engem leginkább egy elfuserált falusi vőfélyre emlékeztetett, aki úgy gondolja, hogy minden szava humor forrása. Csak a Müpában a közönség legfeljebb a zenétől szeret megrészegedni. Ha azzal szellemeskedik valaki a mobilok korában, hogy Sinatrát a gengszterekkel összeboronálni milyen csúnya dolog, arra számítania kell, hogy egy kattintással elérhetők olyan angol oldalak, amikről kiderül, hogy Frank közeli barátja volt a chicagói család feje, Sam Giancana, vagy hogy 1947-ben Kubában Salvatore „Lucky” Luciano társaságában töltötte az ideje nagy részét. Zenei karrierjét is egy Willie Moretti nevű New Yersey-i gengszter indította el azzal, hogy elkísérte Tommy Dorsey-hoz, akivel élő szerződése volt. Az „elbeszélgetést” követően a harsonás önként elengedte. A „Most és mindörökké”-ben Angelo Maggio szerepét pedig azért kapta meg, mert Eli Wallach máig „tisztázatlan” okok miatt lemondott róla. Ki ne emlékezne a Keresztapa visszautasíthatatlan ajánlatára? Las Vegasban a szórakoztató létesítményeinek multimilliomos többségi tulajdonosai névsorban nem koszorús lányok szerepeltek, ő viszont igen, mégpedig elég előkelő helyen. Nyilván óvatosan kell bánni a forrásokkal, tekinthetjük pusztán legendának, hogy egyszer az olasz felmenőkkel rendelkező énekes majdnem le is bukott, mikor „másodállásban” a maffia jóképű pénzfutáraként érkezett New Yorkba. Már a vizsgálandó csomagok pultján volt a három és fél millió dollárt tartalmazó táska, de a körülöttük összesereglett hisztérikus jobbára fiatal női rajongók kezdtek kezelhetetlenné válni a hatóságok számára, így inkább eltekintettek az alaposabb vizsgálódástól.
Jobb, ha egy ilyen műsorban a közlés rövid, frappáns és hiteles. Nem kell mindenáron érdekesnek lenni.
Great Sinatra Songbook
A sikerhez vezető út számára hangjegyekkel volt kikövezve. Holott a hangja egy volt csak a tipikus olasz bariton közül, igaz két oktávos tartományban. A filmipar azonban roppant népszerűvé tette a „The Voice” sztenderdjeit, melyeket most a zenekar a nyitánytól kezdve remekül interpretált. Köszönhetően a koncertet a keverőpult mögött végighallgató Vass András szellemes hangszereléseinek. Mikor profi big band játssza a repertoárt, akkor autentikusabb a jazz, a smooth néha elbánik vele, mint a mosógép a színes ruhával, pont a lényeg tűnik el belőle. Most jól jártunk, mert az előadás leginkább azt a hőskort idézte meg, mikor élőben játszották hozzá a stúdióban a vásznon pergő filmhez a zenét. (Tényleg, a kivetítő, mit látványelem, miért nem jutott senkinek eszébe az előadást tervezve?) Nyilván ők a szimfonikus swinghez értenek, az kiválóan is szólt Illényi Péter vezényletével. Egyedül a hátsó sorokba elrejtett zongorista és a gitáros, meg a megerősített fúvósszekció tűnt néha idegen testnek, ha karakteresebben a jazz felé próbáltak kalandozni – de nem vészesen.
Azt a vitát, hogy Sinatra egyáltalán jazz-énekes-e, nem ennek a koncertnek a kapcsán kell eldöntenünk. Az igazság valószínűleg inkább az, hogy itt is jól működött az egyensúlyozóérzéke. Az 1940-es években rendszeresen hallotta Billie Holiday-t New York-i klubokban, a „Lady Day”-től tanulta el az érzelmek hitelességének fontosságát. Mabel Mercer gyakorlatából származott az az elve, hogy minden dal egy pár perces elbeszélés – az életről. Legtalálóbban ezt Ella Fitzgerald jellemezte: „Frank úgy mesél, mint egy kissrác, tele érzelmekkel.” Ezek a balladisztikus történetek pedig lenyűgözték a hallgatókat. A sikerei titkáról Tony Curtis, a legendás színészbarát így vélekedett: „Nem lehetett nem rá figyelni. Mindenki személyesen akarta látni és hallani. Egy stadionnyi színházban el tudta hitetni bárkivel, hogy csak neki énekel”. Ehhez persze eminens eredménnyel ki kellett járnia a bel canto énektechnika iskoláját, ötvöznie a legato technikával és a jazz swingelésével, megtámogatva a harsonás Dorsey-tól ellesett légzéstechnikával. (Csak csendben üzenem a nézőtéren helyet foglaló diákoknak, hogy eszükbe ne jusson a vizsgán felhasználni Gundel a swingről összetákolt fogalommagyarázatát). Ideális kihívás és lehetőség tehát ez a gyűjtemény minden zenésznek és énekesnek. Farkas Gábriel, Magyar Bálint és Veres Mónika Nika más-más utat választott. Akadt, aki a színházi-színpadi rutint hívta segítségül, vagy mértékkel megpróbálkozott Sinatra sármjának és karizmatikusságának megidézésével, legjobban az járt, aki a profi énektechnikára támaszkodott, ami egy filharmonikus swing koncertverzió esetében csak jó döntés lehet. Egy megjegyzést azért most is tennék, ha már késztetést éreztek arra, hogy annyit beszéljenek nekünk ezen az estén. A lelkesen elmondott hűségnyilatkozatok – és a zenekar rekordszámú bemutatása és megünnepeltetése – inkább lelohasztja a produkcióra kíváncsi közönség érdeklődését. Kár megtörni az élő koncert dinamikáját, főként, ha egyébként jól szól a zene. Mert a műsor okosan és hatásosan lett megszerkesztve, az örök sztenderdek lehetőséget adtak a zenekarnak és az énekeseknek is képességeik és erényeik megmutatására. Bécstől Los Angelesig jó eséllyel megszólal például a Fly Me to the Moon, a Mack the Knife, a Moon River, az Autumn Leaves, az All of Me, a New York, New York, a Cry Me a River (a Gundel elsütötte poén, hogy a címe értelmetlen, egy haladó angol csoportnak sem okozna sok fejtörést), a My Funny Valentine, a Strangers in the Night és a végén meg a My Way – ha megidézik Sinatra szellemét, vagy megülik a szimfonikus swing ünnepét a film jegyében.
A végén kifelé sétálva még Sinatra tanácsán is elgondolkodhattunk: „Csak egyszer élsz, de ha úgy csinálod, ahogy én, akkor az is épp elég”.
