John McLaughlin nyolcvanéves. Oké, nem nagy hír. A szerencsésebbek egyszer csak nyolcvanévesek lesznek. Ilyen a kronológia könyörtelensége. Ez valahogy mégis különleges nekem.
Juhász Gábor írása
Valószínűleg az állhat a jelenség mögött, hogy McLaughlin generációja az első, aki a fiatalságot piedesztálra helyezte. Ellenkultúra, hippi lázadás. Ha a gitározás korábbi nagy újítóira gondolok, valahogy elfogadom róluk, hogy bácsik. Andreas Segovia bácsi, Joe Pass bácsi, Les Paul bácsi, Django Reinhardt bácsi. Még talán Wes Montgomery is bácsi. Szegény Charlie Christianra nem mondhatom, hogy bácsi, ő csak 24 éves koráig volt itt a földön és e röpke idő alatt kellett elindítania azt a dolgot, amiben John McLaughlin egész, tartalmas életét kiteljesítette; a modern jazzgitározást.
McLaughlin Angliában nőtt fel. Akkor és ott a beat, a blues, a progresszív rock és a jazz szólt. Az volt menő. Onnan indul a Beatles, a Rolling Stones, Eric Clapton, Alexis Korner. Még az amerikai Jimi Hendrix is ott vált azzá, amire emlékszünk. Londonban nagyon erős az indiai kultúra jelenléte, sokkal erősebb, mint Amerikában. Ezekkel a gyökerekkel tulajdonképpen érthető John McLaughlin rendkívül kreatív és termékeny művészi pályájának iránya. A pályának a gigantikussága, koherenciája és hatóereje viszont már nem magyarázható ezzel. A magyarázat valószínűleg a tehetség, okosság és szorgalom talán csak John Coltrane-éhez hasonlítható együttállásának tudható be.
Remélem, lesznek hivatalos jazz újságírók, aki méltatni fogják John McLaughlin munkásságát. Az Extrapolationt, a forradalmi Miles Davis lemezeket, a Mahavishnut, a Shaktit, a triójukat Al DiMeola-val és Paco DeLucia-val és az újabb sok-sok nagyszerű projectet. Nagy életmű, érdemes a bemutatásra.
Talán úgy fair, ha a saját élményeimről írok. Először a Friday Night In San Francisco jutott el hozzám. A gitározás virtuozitása lehengerelt, hiszen akkor már gitározgattam bátyám hangszerén. Az egész gitározás innentől mission impossible-nek tűnt természetesen, de a lemez furcsa módon inkább inspirált, mint elvette a kedvem. Később az Extrapolation című lemezt szereztem meg kazettán. McLaughlin első felvételét. Máig az egyik nagy kedvencem. Aztán láttam koncerten duóban egy basszusgitárossal, Jonas Hellborggal, ha jól emlékszem a BNV egyik rideg csarnokában. Lenyűgözött. Ráadásul nagyon rokonszenves volt.
Miután jazz-zenész lettem, az érdeklődésem értelemszerűen sokkal szakmaibb lett. Tudatosan hallgattam meg és értelmeztem a munkáit, leírtam szólóit, kompozícióit. Már könnyebben hozzáférhettem a felvételeihez, interjúihoz, videóihoz. Ma már szinte minden fent van a neten, egy-két kattintás elérni bármit, de akkoriban ez nem volt ennyire egyszerű. A Mahavisnu és a Shakti kompozíciók nagyon sokat adtak.
A kilencvenes években a TinTin quartetben és később a Samsara együttesben sokat zenéltem Szalai Péter tabla művésszel, aki részben a Shakti lemezek hatására választotta hangszerét, a tablát, és zarándokolt sokszor Indiába tanulni, többek között Zakir Husseinhez, aki a Shaktiban is zenélt. Péter egyszer elkísérte az újjáalakult Shakti együttest egyik európai turnéjára és mesélt egy-két történetet. A sztorikból egy figyelmes, okos és rokonszenves ember képe alakult ki bennem John McLaughlinról. Egyszer egy balatoni jazzfesztiválon láttam McLaughlin trióját Joey DeFrancescoval és Dennis Chambers-szel. Döbbenetesen erős koncert volt. Igazi modern jazz, mégis hamisítatlanul és másolhatatlanul eredeti John McLaughlin zene. McLaughlin bírja a világ legnagyobb jazz-zenészeinek azt a tulajdonságát, hogy beleilleszkedik a hagyományba, kreatívan újít a struktúrákon és első hang után felismerhető a játéka. Gitárosként, alkotóművészként példaértékű, emberként rokonszenves.
(2022)
