John Nelson új lemezéről
Zay Balázs
Berlioz Rómeó és Júliája szimfónia. Szerzője drámai szimfóniakét határozta meg. Zenekar, kórus, három szólista, váltakozva hol leíró, hol drámai jelenetekkel. Konkrét előzménye elsősorban Beethoven IX. Szimfóniája. Berlioz ezzel jó fél évszázadnyi fejlődést vetített előre, megelőlegezte Mahler szimfóniáit. A Rómeó és Júlia bemutatójára 1839-ben került sor, Mahler első releváns II. Szimfóniája 1888 és 1894 között keletkezett. Berlioz monumentális alkotását az ember egyfajta világi óratóriumnak érzékeli. S rejlik benne egy tulajdonképpen a szó megszokottabb értelmében igazi szimfónia is, hiszen a zenekari részletek, ha nem is a szimfonikus kidolgozási mód, hanem a szorosan vett zenei kidolgozási módon túli forma tekintetében, kiadnak egy szimfóniát. Nem is akármilyen szimfóniát, hiszen végig megmutatkozik benne Berlioz kivételesen magasfokú drámai és hangszerelési képessége. Érdemes lenne ilyen formában gyakrabban előadni, ahogy azt tette egykor Carlo Maria Giulini is. Úgy gondolom, bevett repertoárdarab is válhatna belőle, ami plusz előadásokat, s nem az eredeti teljes forma mellőzését eredményezné. Már csak azért is, mert az operákból vett zenekari szvit egykor bevett forma volt, gondoljunk csak Rameau-ra.
A mű új felvételét John Nelson dirigálja a Strasbourgi Szimfonikus Zenekar, a Gulbenkian Kórus és az OnR Énekkar élén Joyce DiDonato, Cyrille Dubois és Christopher Maltman közreműködésével. Nem férhet hozzá kétség, nagyon szépen kidolgozott előadásról van szó. Különösen szépen benne a kórusrészletek, valamint a hosszabb önálló zenekari tételek. A bevezetés kidolgozottsága is példás, azonban itt már megmutatkozik az, ami ugyan messzemenően akceptálható sajátosság, mégis bizonyos fokig nem kifejezetten előnyös karakterként jelenik meg, ami aztán az idő múlásával megerősítést is nyer bizonyos tekintetben. Ez nem más, mint a visszafogott, finom előadásmód. Ez nyilván abszolút pozitívum is lehetne, sőt, az is olykor, de ott, ahol több dinamikára és nagyobb drámai erőre volna szükség, nem kifejezetten az. Éppen erre tekintettel ez a mégoly precízen és ízlésesen megoldott előadás kicsit egyhangúbb azoknál, amelyekben megmutatkozik egyrészről a mű inherens sodrása és dinamizmusa, másrészt az ebből jó esetben logikusan következő kontrasztosság. E szempontokra figyelemmel messze kiemelkedik a darab felvételeinek sorából Seiji Ozawa és a Bostoni Szimfonikus zenekar Deutsche Grammophon-lemeze valamint Riccardo Muti és a Philadelphia Zenekar EMI-felvétele. E kettő minden szempontból kimagasló, beleértve szólistákat is: Ozawa lemezén Hamari Júlia, Jean Dupuy és José van Dam, Muti bejátszásán Jessye Norman, John Aler és Simon Estes. Mind Ozawa, mind Muti kiváló arányt tudott meglelni a kemény összetartás és a zene magától való folyásának engedése terén. A szólisták teljesítménye értelemszerűen összefügg a vezényléssel is. Ha összehasonlítjuk például Hamari és DiDonato előadását az első kórus- recitativóban, érzékelni lehet az ideális ritmizálás és hangsúlyozás jelentőségét. Ugyancsak kiemelkedő Lorin Maazel statikusabb, erősebb szerkezetű, kevésbé franciás megjelenésű Decca-felvétele a Bécsi Filharmonikusokkal, Christa Ludwig, Michel Sénáchal és Nicolai Ghiaurov szólójával, valamint Charles Dutoit és a Montreali Szimfonikus Zenekar ugyancsak Decca-lemeze Florence Quiver, Albert Cupido és Tom Krause magánénekével. Nelson lemezén a női szólista teljesítménye emelkedik ki leginkább.
A lemezen hallható még a Kleopátra halála, ugyancsak DiDonatóval. Végig nagyon szép előadás, de hiányzik belőle egy bizonyos súly, erő, dinamika. E néhol kifejezetten erényes jelleget jobb lett volna alternatív karakterrel váltakoztatni. Végülis a darab műfaja symphonie dramatique. Ez nagyon szép előadás, de quasi symphonie lyrique.
Erato 5419748138 – MagneoTon
