Robert Glasper (1978) zongorista, zeneszerző kétségtelenül napjaink egyik leginkább meghatározó egyénisége a jazz műfajának. A Grammy-díjas művész tán minden eddiginél merészebben és erősebben fuzionálta a jazzt és a pop zenét.
Lemezein az improvizáció háttérbe szorul, hiszen a lüktetésen és a „feeling”-en van a hangsúly. Viszont kétségkívül jóval több embert ér el ily módon azok közül is, akik nem „fekete öves” jazzrajongók; ez mindenképpen örvendetes. De vajon jót tesz-e nagy általánosságban a műfajnak, vagy egyszerűen elárulja a jazzt Glasper?
Gáspár Károly
Az 1970-es években Herbie Hancock kezdett hasonló úton járni, mint mostanság Glasper. ’73- ban jelent meg a „Head Hunters” című albuma, melyet a fúzió egyik alapkövének tartanak. Sikerrel járt a nagy Herbie, de akkoriban bizony sokan támadták a zenészek és közönség soraiból egyaránt, miszerint ez a műfaj árulása, kifordítása önmagából. Az idő őt igazolta, és azt gondolom elmondhatjuk, munkásságának ezen része nem ártott a jazz mainstream vonulatának.
Robert Glasper mesterének, példaképének tartja Hancock-ot, így aztán nem csoda, hogy eddig hasonló zenei életutat járt be. Bizonyította, hogy a fősodrás világszínvonalú képviselője, aztán belefogott azon stílus kialakításába, mely által igazán megismerte, megszerette személyét oly sok ember széles-e Földön.
Úgy érzem, sikerének titka -nyilván ő és partnerei hatalmas tudása mellett-, hogy őszintén fogalmazza meg gondolatait az általa képviselt muzsika által. Egy rendkívül jó humorú afroamerikai „srác”, akire a jazz mellett nyilván nagy hatással volt -többek között- a soul, a funky, és a hip-hop, majd elindulva a saját útján, mindezeket egy nagy olvasztótégelybe öntve létrehozta azt a zenét, mely egyben életérzés is. Életérzés, hiszen Glasper világa felhőtlen, jókedvű, ugyanakkor megtudja mutatni létünk árnyoldalait is. Teszi mindezt úgy, hogy nem érezzük erőltetettnek vagy szájbarágósnak. Pont ezért (is) ennyire népszerű, hiszen a világ bármely pontján könnyen azonosulni tud vele szinte bárki. Nyilván elsősorban a fiatal és a középkorú generáció érti/érzi leginkább Glasper világát, de az idősebbek között szintén szép számmal akadnak rajongói.
A címben feltett kérdésemre a válaszom: a jazz jótevője, vagy jótevője lehet Robert Glasper, hiszen stílusával felhívja a figyelmet a műfajra, kinyitja a széles közönség fülét, szívét-lelkét az igényes zenére, és reménykedésre ad okot, abban tekintetben, hogy a jazz -jó értelemben véve- keményebb, markánsabb arcára (a mainstream-től a free-ig) is kíváncsiak, nyitottak lehetnek szélesebb rétegek. Úgy legyen!
