Rossy katalán multiinstrumentalista, hol zongorán, dobokon, máskor vibrafonon és marimbán csillogtatja meg tudását. Épp harminc évvel ezelőtt debütált saját lemezzel a szülővárosában, Barcelonában működő Fresh Sound kiadó New Talent sorozatában (Brad Mehldau társaságában). Zenei felfogása jól illik az ECM világába, s miután dobosként szerepet kapott Jakob Bro egyik triólemezén, 2020-ban egy baseli stúdióban felvette első saját ECM-hanganyagát.
Máté J. György
A hatalmas ECM-katalógus egyik ritkasága (CD-n sose jelent meg) az 1983-ban kiadott Werner Pirchner-Harry Pepl-Jack DeJohnette triólemez, amely izgalmas hangszerösszeállításával (vibrafon/marimba-gitár-dob), visszafogott témáival, alkalmi minimalizmusával egyik kedvencem lett a kiadó kínálatából. Negyven évet kellett várnom a „folytatásra”.
Idézőjelbe teendő a folytatás szó, mivel a spanyol származású Rossy épp annyira egyéni soundot valósít meg, mint az azóta elhunyt osztrák muzsikus, Werner Pirchner. Persze nemcsak a hangszerek (marimba, vibrafon) és a másra nem jellemző sound köti össze kettejüket. Kapcsolatot teremt közöttük az is, hogy láthatóan nem tulajdonítanak jelentőséget a jazzvilágban való intenzív jelenlétnek: mindketten megelégszenek a marginalitással. Pirchner életének hat évtizedében talán két-három jazzlemezt publikált; nagyobb nevet szerzett magának színházi zenéivel, illetve zeneoktatói munkájával. Rossy sokkal stabilabban vetette meg lábát a jazz műfajában, ha úgy akarjuk, nemzetközi hírű lett, mégis most, ötvenkilenc évesen csupán nyolc saját lemezzel büszkélkedhet. A Pirchner-Rossy-féle világban azonban a minőség sokkal fontosabb szó a mennyiségnél.
Ezen az első önálló ECM-lemezen – az osztrák kollégához hasonlóan – trióformátumban gondolkozott a zenekarvezető. A gitárt itt a bőgő helyettesíti. Robert Landfermann neve nem jól ismert a jazzhallgatók körében, de Rossy semmit se bíz a véletlenre: a német basszista kísérőnek, ensemble-játékosnak és szólistának egyaránt roppant meggyőző, neki is sok munkája fekszik abban, hogy az itt megszólaló kisegyüttes egyetlen, megbonthatatlan zenei tömböt alkosson, annak szellemében, ahogy Brad Mehldau először még csak három számozott trióművészeti albumán, melyekkel gyorsan a közérdeklődés fókuszába került. Rossy abban a régi zenekarban dobokon játszott; számára ez a fajta modern,
demokratikus, a virtuóz szólókat kínosan kerülő, helyettük a tágas, levegős közös soundra figyelő ars poetica anyanyelv.
A trió harmadik tagja, Jeff Ballard dobos szintén remekül beszéli ezt a triódialektust, hiszen Mehldau jelenlegi hármasának ő az ütőse. Ballard érzékeny játéka, különösen cinezése, már az első számban (Post-Catholic Waltz) feltűnik. Ő is mesterfokon űzi a Rossy számára ideális trióművészetet. A Rossy-Ballard tandem annyira szimbiózisban képes dolgozni, hogy egy duólemezt se nehéz vizionálnunk velük. Egy kritikus találóan úgy fogalmazott, hogy Ballard a maga csipkézett, szakadozott, törékeny dobolásával a yin Rossy yangja mellett.
A Puerta, melynek tíz darabjából kilenc Rossyt dicséri, nemcsak abban újszerű, hogy egy dobos-zongorista mutatja meg magát rajta vibrafonon és marimbán, hanem abban is, hogy a zeneszerző Rossyról is képes portrét rajzolni. Márpedig e portré talán legmarkánsabb vonala a minimalista attitűddel játszó ütős melodikus vénája. A lemez dallamkincse olyan változatos, hogy azt nemzetközi turnékon is sikerrel lehetne bemutatni. A lemez elejére tett, már említett Post- Catholic Waltzban rögtön a trió dallamérzékenységére kell koncentrálnunk. Olyan szokatlan élményben is részünk lehet (Maybe Tuesday), hogy egy hamisítatlan ECM-felfogásban készült lemezen swingelnek, talán épp Gershwin egyik szerzeményéből (The Man I Love) kiindulva. Akármilyen is azonban a tempó, a hallgató egy pillanatra se feledheti, hogy ebben a zenében – sok korábbi ECM-lemezhez hasonlóan – a textúrákra esik a főhangsúly. Ez a törekvés rendületlen a CD műfaji gazdagsága ellenére. A repertoárban csendes tangó (Adiós) éppúgy szerepel, mint ballada (Cargols), vagy éppen swinges lüktetésű darab (Ventana), illetve – legalább részben – improvizatív kísérlet (Adagio). Az egyetlen „hozott anyag”, Chris Cheek Cargols című száma a gyűjtemény közepén helyezkedik el, és talán az egész repertoár forgáspontja. Cheek, aki maga is adott ki lemezt a barcelonai Fresh Soundnál, szintén régi zenésztársa Rossynak: Steve Swallow egyik lemezén dolgoztak együtt.
A CD anyagának random végighallgatása is arról győz meg,hogy a minimalizmus, valamint az időnkénti ambient jelleg nem szükségszerűen tesz egyhangúvá egy vibrafon- és marimbalemezt. Meglehet, annak a kritikusnak van igaza, aki elsősorban éjszakai zenéknek tartja Rossy számait, de a magam részéről nem jelölnék ki nekik egy bizonyos napszakot. Számomra reggeltől éjszakáig hallgatható muzsika ez, mely épp azzal tud közel kerülni hozzám, hogy a vibrafonos nem szélsebesen vágtázik a fémlapokon ütőivel, nem tölti meg a levegő minden egyes részecskéjét hangokkal, hanem hagy időt mélázni, gondolkodni, például az ajtó szó (spanyolul: puerta) gazdag jelképiségén.
(ECM, 2021)
