Magyar-roma származású jazz muzsikusként betekintést nyertem a hazai, ezen belül a budapesti, józsefvárosi zenész cigányok életébe, szubkultúrájába. Azt gondolom, az a sajátos nyelvezet, humor és életszemlélet, mely jellemzi sokukat/sokunkat, nem szabad, hogy elvesszen, ezért döntöttem úgy, hogy útjára indítom a „Piterzon Laci bácsi történetei” című sorozatot.
Írásom személyes élményeken alapszik, de minden szereplő és a cselekmény a fantáziám szüleménye.
A legnagyobb tisztelettel és szeretettel alkottam meg a karaktert és a sztorit/sztorikat, abban bízva, hogy senkit nem bántok meg általuk.
Olvassuk hát Laci bácsi történeteinek első részét!
Gáspár Károly
– Na Karcsikám, drága gyerekem, örülök, hogy felgyöttél hozzám végre! Mán aszittem kerülöd a Mátyás teret, mióta ujjságíróskodol is…
Apádat mútkor láttam a Lidlibe; jaj te, oan jó néz ki még mindég, hogy az csuda! Az nem öregszik, ugyanoan raj, mint régen vót. De sokat jártam be utána ahol muzsikát, tudod ottan a kőrúton, abba a presszóba… Na, mi is vót a neve…? Mindegy má, nem emlékszek.
Figyejj ide, mostan hallgatom eszt a zongorista csávót, Bredmeldaun vagy, hogy híjják. Nagyon baro, dzsanel a bolond, de azé hol jöhet a Piterzonho?! Hát miko elkesztem zongorázni 57-be, én má akkor őtet hallgattam. Apácskám hoszta kintrő a lemezeket, oszt éjjel-nappal az szót nálunk. A Réjbrant vót vele bőgős, meg az a dobos, tudod, Edtigpem. Kegyetlenség! Azok előre muzsikátak száz évre, fiam! Én akkor gyereknek elhatárosztam, hogy úgy fogok zongorázni, mind a Piterzon. Gyakorótam egész álló nap! Anyám könyörgött. – Gyere Lacikám, egyé, kész van a rántotthús, jó savanyúsággal, ahogy szereted! – de engem hol érdekeltek a rántotthusok, mikor ép szettem lefele a Vágyom egy nő utánnak a rázását.
Na osztan később lehettem tizenhét-tizennyóc éves- má azé jó mentek ezek a Piterzonos dógok, oszt lementem egy ien dzsesszklubba, ami akkoriba vót valamellyik művelődési házba keddenként. Nem tudom má kik muzsikátak, de jók vótak. Szünetbe odamentem a szaxafonoshoz, mondtam neki, hogy beszánák zongorázni, ha lehet. Fajinul mondta, hogy rendbe van. Örűtem, mer ez vót az első alkalmam. Na de várjá, én nem farmerokba, meg tornacipőkbe mentem le oda se! Há, hogy má?! Drága halszálkás, csikos öltönybe őtőztem fel. Úgy néztem ki akkoriba mint a Alaindelony. Tisztára arra vótam! Mer drága gyerekem, tanúd meg, a rajság fél siker! Kérlek szépen, kezdődött a második szett, szótak nekem. – Gyere Lacikám, öcsém! – úgyhogy odasétátam a zongoráho, oszt szépen leűtem. A szaxafonos csávo vót a zenekarvezető. Kérdezte, hogy jáccom-e Satinydollt. – Persze, még szép! – montam illyen magabisztosan, tudod, ahogy köll… Na, beszámót, elkesztük. Karcsikám, megmondom neked az őszintét, itten keszdődött egy kis pobléma. Mivel a csávo efbe fújta a számot, én meg cébe tanútam meg. Mingyá montam magamba. – Na mostan mi lesz, Laci…?!
folyt. köv.
