Magyarországi premierre érkeztünk Európa egyik idei kulturális fővárosába július 16-án. A Veszprémfest ért hozzá, hogy kell emlékezetessé tenni a „finisszázst” egy fesztiválon. Belejöttek, mert a kezdetektől azt a koncepciót követték, hogy ne a beharangozók legyenek izgalmasak, hanem a koncertek. Nem jár ide a pályája lejtmenetén nosztalgiában utazó előadó, és nem hívtak meg örök ígéreteket sem. Igazi nagymenőkre utaztak, akik mágnesként vonzzák a közönséget, a legkeresettebb regnáló sztárokra. A Sold out táblát ezért nem is kell már az utóbbi években levinniük a pincébe, hiszen minden nyáron újra szükség van rá. Tavaly Diana Krall koncertjére is megtelt a História Kert. Járt ő már korábban is a városban a kevésbé sikeres Glad Rag Doll a’la Krallal, egy éve viszont exkluzív különlegességet hozott, egy meglepően személyes hangvételű előadást láttunk.
Iván Csaba
Panasz az idei kínálatra sem lehet. A zárónap előtt Joss Stone-é volt a terep. Aki látta, hogy énekelt le a Jeff Beck Tribute koncerten Imelda May-vel mindenkit a színpadról, az tudta, mire számíthat. A História Kertben a 20 Years of Soul évfordulós turné előadásán megérthették a nézők, hogy a műfaj trónján mindörökre Aretha Franklin ül a briteknél is, de az első udvarhölgy mellette egy ideje Joss Stone. Megmutatta, hogy az ő koncertjére nem igaz a mondás – there won’t remain stone upon stone – itt minden kő a helyére került. El camino volt ez a soul és blues rengetegében. A szervezők céltáblájának közepén azonban már évek óta bevallottan Norah Jones állt, aki egyike a szórakoztatóipar öt legfoglalkoztatottabb előadójának manapság. A felkérésre végre rábólintott, a nagy érdeklődést látva a rendezők rögtön bepróbálkoztak a duplázással, de olyan sűrű a programja, hogy nem vállalta. Veszprémben a meleg fogadtatás borítékolható volt, mert napok óta másról sem hallottunk, csak szupercállákról meg riasztásról. Bár a História Kert eredetileg a püspök nyári rezidenciájának épült, de ilyen hőségről akkoriban még nem hallottak. Igaz, a fesztiválok közben a közönség szokásait is megváltoztatták. Most nem ismétlődött meg szerencsére a tavaly látott módi, hogy a közönség egy része kedélyesen beszélgetett és elsétált italokért az egyébként kiváló Krall-koncert kellős közepén. Beláttam viszont, milyen jó szokás az a Müpában, hogy a fotózás, filmezés mellőzését kérik. Az előttem ülő hölgy úgy érezte, hogy minden második számot – kitakarva a fél színpadot – a magasra emelt mobiljával meg kell örökítenie. Remélem, majd megnézi egyszer.
Norah Jones inkább ellentettje a kanadai muzsikusnak, szeret olyan képeket megosztani magáról, amiről senkinek nem a díva szó jut eszébe. Még egy boltban sem ismernénk fel a pénztárnál, ha előttünk állna a sorban. Ez is a remekül kitalált imázsának része. Az indiai szitáros Ravi Shankar zongorista-gitáros-énekes lánya a világ legtermészetesebb módján rúg fel minden konvenciót. Mikor mindenki albumokban gondolkodott, ő lazán kislemezek sorát jelentett meg a Blue Note-nál (My Heart Is Full, It Was You, A Song With No Name, Wintertime) meginvitálva minket New York stúdióiba és klubjaiba egy sightseeing tourra. Eredeti ötleteinek köszönhetően fel is kapaszkodott az eladási listákon az ötvenmilliósok magasságába. A sikerének igazi titka a zenéje. Norah Jones érdekes karakterű muzsikus. Egyik lemeze után örömmel üdvözlik a szakírók, hogy kísérletező korszaka után visszatért a jazz gyökereihez. Legközelebb meg épp azért méltatják, hogy végre hátat fordított a jazznek. Közben ő vidáman nyomta a countryt Dolly Partonnal, meg a mainstream jazzt Herbie Hancock oldalán, sőt felbukkant a Foo Fightersnél is. Az énekes zongorista engem inkább egy a vendégeket kedvtelve szórakoztató honky tonk zenészre emlékeztet mindig. Csak az áthallások miatt nem sütöm el a Honky Tonk Woman poént. Norah hol gitárral a kezében, hol meg a zongora mellett ülve – elképesztő jó csuklója van a „félrecsúszó” bluesos billentésekhez – megosztja élete történéseit, és az ezek keltette érzéseit. Csak a poharak nem gyűlnek olyan nagyságrendben a bal kezénél, mint a valódi kocsmazenészeknek. Őt hallgatni szerintem pont olyan, mint mikor találkozunk valakivel a belvárosban, és leülünk egy vendéglői teraszon beszélgetni. Rácsodálkozunk, hogy vannak hasonlóságok az életünkben, néha meg annak örülünk, hogy valami nem velünk esett meg. Nem tesz mást, mint teljesíti a 2019-es albuma címében szereplő kérést – Pick Me Up Off The Floor – egy koncert erejéig. Segít feltápászkodni a néha fanyar, máskor szomorkás meditációkkal, a dalaitól jobb kedve lesz az embernek. Ezért telt meg a História Kert is, mert sokan érezhették úgy, hogy az élet könnyebbnek tűnik Norah-t hallgatva, vagy ahogy az angol filmkedvelők mondanák: Life is Better with Norah.
A téma határozza meg, hogy a blues, a country, a folk, a soul vagy a jazz szókincséhez vagy formáihoz nyúljon-e. Mivel ehhez remek érzéke van, közönség autentikusnak érzi mindegyikben – még ha nem is ezt a szót használják, ha megkérdezik őket. Népszerűségét pont ennek köszönheti, hogy rászoktatta a közönségét a speciális recept szerint kevert hűsítő zenés koktélra. A szórakoztatóiparban a siker receptje egyszerű, mikor az előadó a közönség számára szimpatikus és hiteles karakter – mert egy közülük. Ilyenkor az energiái intenzívebben áramlanak, a közös érzelmek hatványozódnak, a siker garantált. Még szűkített szeptim akkordokkal sem kell kísérleteznie. Bár menne neki. Ezért azt a kérdést, hogy jazzkoncertet hallgattunk-e, felesleges feltennünk. A válasz: nem. Annak ellenére, hogy a dobok mögött nem akárki ült. Brian Blade a Redman-Mehldau-McBride jazz-supergroup beltagja, de most basic üzemmódra kapcsolt, mert a dominánsan country zenéhez az bőven elég. A gitárosnak és a basszust és bőgőt váltogató zenésznek szintén nincs köze a jazzhez, maradjunk annyiban, hogy rutinos session-zenészek. A nyitó Day Breaks és a szokásos ráadás Don’t Know Why között mutatott egy kóstolót a régi termésből, I’m Alive, Feelin’ the Same Way, Rosie’s Lullaby, Little Broken Hearts és a Tragedy felidézésével, bár néhány nagy kedvenc, mint a Carry on hiányzott. Egy újdonságot is prezentált, a Can You Believe után jótékonyan átpofozta a Travelin’ On-t, a Sunrise-t meg a Come Away With Me-t. A végén pedig megállapíthattuk, hogy az énekesnő tüdőkapacitásával sincs probléma, mert egyszerre énekelni, és elfújni és hessegetni a reflektorok odacsalta szúnyogsereget komoly kihívás.
A koncert végén a padlóról felemelés specialistái, a pszichiáterek és a pácienseik békés egyetértésben távozhattak volna a szimpla zenekedvelőkkel, ha a koncert után nem prezentálnak grátisz egy égi látványosságot. Ami miatt lezárták a környező utcákat az ott parkoló autóikkal együtt. De így legalább a Don’t Know Why eredetien új verzióit is hallhattuk ráadásként.
