A szájharmonikát hazánkban sajnos még mindmáig sokan gyerek és játék hangszernek tartják, pedig az instrumentumnak mára igazán nagy kultúrája lett, nemcsak a világ számos pontján, hanem itthon is. A szájharmonikázás hazai története valahol az 1800-as évek közepén kezdődik, amikor a betelepült sváb lakosság hozta magával a hangszert a hazánkba, hiszen az a sajátos népzenei kultúrájuk szerves része volt.
Szabó Tamás
A szájharmonikázás Magyarországon az I. világháborút követően, a 20-as évek közepétől vált különösen népszerűvé. Elsősorban a cserkészmozgalmon belül és a 4-6 osztályos, polgári iskolákban működő szervezett csoportok között alakultak herflis közösségek. Ebben az időben a szájharmonika annyira közkedvelt hangszer volt, hogy a forgalmazása komoly kereskedelmi tényezőnek számított, nemcsak Európában, hanem hazánkban is. A gazdasági lapok tanúsága és elemzése szerint a német hangszergyártók túlzott jelenléte nagyban rontotta a hazai szájharmonika gyártást, valamint az az iránti keresletet. Pedig a szájmuzsika magyarországi fejlesztése már az 1880-as évektől kezdve jelen volt, így a különböző német típusok mellett már korán megjelentek a hazai hangszergyártók által készített szájharmonikák. Ilyenek voltak például a Steinberg Ármin, Drabert Henrik vagy a Wágner hangszerforgalmazók és hangszerkészítők modelljei. A harmonikázás arany éveiben, már hazai hangszerboltosok is külön saját márkajelzéssel láttak el bizonyos típusokat. (Például Marnitz Frigyes, Pilát Pál hangszerboltosok és zeneműkiadók).
(Hirdetések – 1892, 1910, 1915, 1943)
A hazai sajtó rendszeresen beszámolt a hangszerrel kapcsolatos, itthoni vagy nemzetközi eseményekről. 1927-ben, a szájharmonika születésének 100. jubileumi évében külön filmet készítettek róla, és országos sajtókampányt indítottak a herflizést népszerűsítve. A korabeli újságokból megtudhatjuk, hogy akkoriban a duó, illetve trió formációk voltak a legnépszerűbbek, de például amerikai mintára 1923-ban itthon is megalakult az első nagyobb létszámú vállalati szájharmonika zenekar, ami többnyire kis dalocskákat játszott. A magánzók közül kiemelt előadók közé sorolták, a szlovák születésű Tóth-Vásárhelyi Józsefet, aki számos filmben is feltűnik, mint zenész vagy színész, valamint gyakorta olvashatunk Hofmeister József duójáról is, aki az egyik legfoglalkoztatottabb szájharmonika művész volt a zenei piacon.
Az Erdélyben született, nemesi származású Szentiványi Deák Sámuel neve szintén rendszeresen szerepelt a korai médiumokban. A szájharmonikásokat ez idő tájt a népzenészek kategóriájába sorolták. A katalógusok többségében a furulyások, okarinások és a népdalkörök között említik őket, sőt a legtöbb népzenei műsornak és koncertnek a szerves részei voltak.
Sajnos, az akkori napisajtóban nem volt bevett szokás a „kisebb nevek” feltüntetése, esetleg mély interjúk készítése, ezért sok esetben az akkori hangszeres sztárok életútja, neve, mára már elkallódott, és nagyon nehéz 100 év elmúltával az előadók azonosítása, hitelesítése.
(Pősz József 1939, Pősz József és Bakai Klára 1958)
Madaras Árpád zenetanár Szájharmonika iskola és album címmel közismert népdalokkal és cserkészindulókkal jelentetett meg tankönyvet 1941-ben. Ebben az évben látott napvilágot önálló lemezen Pősz „Dodi” József (ahogy itthon nevezték: a harmonika Paganinije) „Szláv Rapszódia” című, két szájharmonikára írt szerzeménye, amelyet feleségével, Bakai Klárával adtak elő. A 40-50-es években viszonylag nagy sztárnak számítottak, sokat turnéztak főleg a keleti blokkban, de meghívást kaptak például Londonba a 100 tagú harmonika zenekar közreműködőiként, vagy például a Hohner cég 1959-es Innsbrucki találkozójára is, ahol kiemelt sikert arattak a duó kategóriában. 1957-ben Pősz József játszotta a Szállnak a darvak című, ikonikus orosz film több betétdallamát. Pősz a kor számos hazai énekes vagy színész sztárjával dolgozott együtt, mint például Kelly Anna énekesnő vagy Kovács Éhn Marietta. 1960-ig, mint megannyi más ismert hangszeres, ő is a Marnitz Frigyes hangszerforgalmazó és kottakiadó alkalmazottja és „reklámarca” volt. Ez idő alatt jelentette meg az ifj. Jáhn Antallal közösen szerkesztett Chromonika szájharmonika iskola kottájukat. A hazánkban is többször koncertező, orosz származású, a herflizés pápájának tartott Borrah Minevitch amerikai szájharmonika iskolájának mintájára, hazánkban elsőként próbálták meg intézményesíteni a szájharmonika tanítást. De sajnos a háború miatt hosszú távon ez a tervük nem jöhetett létre.
(Felső kép: Kirpolszky Vilmos, Szoboszlay Károly, Horvay Géza 1958 – alsó kép: Farkas Sándor, Horvay Géza, Reinhardt István, Dudás László 1962)
A szájharmonika zenekarok igazán a II. világháborút követő időszakban élték fénykorukat. Főleg cirkuszi és varieté műsorokban láthatta ezeket a társulatokat a nagyérdemű. Mivel akkoriban nem volt elfogadott az önálló szájharmonika zenekar kategória, ezért az úgynevezett „fehér galléros” artisták közé sorolták őket. Többnyire a Magyar Honvéd Együttes, esetleg a Magyar Rádió esztrád produkciójaként járták a laktanyákat, művelődési házakat és az esti szórakoztató „bárokat”, ahol 15-20 perces műsorokat adtak.
(A 3 Barabás: Gazdag János, Barabás „Aladár”Mihály, Sárközi Róbert- 1960)
A legismertebb harmonika zenekarok voltak: A 3 Barabás, Szoboszlay Szájharmonika Quartet, Hobby Quartet, Szivárvány szájharmonika Trió, ABC Szájharmonika Trió, Dominó zenekar, a Horvay Géza vezette Budapest Szájharmonika Zenekar. Ők jellemzően a kor népszerű, könnyű- és komolyzenei darabjait hangszerelték át szájharmonikákra, sokszor ismert előadók, zeneszerzők segítségét kérve, mint például Cziffra György vagy Bágya András. A legismertebb akkori sikerszámok voltak például a Bolha Twist, vagy a Páger Antal fémjelezte Hattyúdal című filmből A Villa Negra románca. A sok jegyzett szájharmonika formáció közül talán az ABC Trió érte el a legnagyobb hazai és külföldi sikereket. A tagok elmondása alapján, a trió benevezett az úgynevezett „magnószalagos” harmonika világbajnokságra (III. Internationalen Mundharmonika Wettbewerb auf Tonband 66/67), ahol 29 ország kétszáz hangfelvételes produkciója közül a kilencedik helyre rangsorolták őket. Az eredménynek köszönhetően a triót meghívták a ’68-as karlsruhei (NSZK) világbajnokságra, ahová nem utazhattak el. 1969-ben viszont ott voltak a svájci Wintherthurban rendezett, hasonló versenyen élőben, és 4-5. helyezést értek el Hacsaturján Kardtáncának és Dinicu Pacsirtájának bemutatásával. Ekkor egy angol forgatócsoport filmre vette játékukat, és ez a felvétel belekerült a Hohner hangszergyár referenciafilmjében (1971). Számos stúdiófelvételt készítettek, különböző előadók lemezein. Legutolsó fellépésük 1983-ban volt, az első RGO lemez bemutatóján, a Kriszti című számban léptek színpadra, illetve még ez évben, a parlamentben rendszeresen megrendezett úttörők karácsonyán láthatta őket a fiatalság. (Farkas Sándor, Martinek Árpád, Reinhardt István.)
(ABC Trió: Farkas Sándor, Martinek Árpád, Reinhardt István – 1972)
Érdekesség: hogy a ránk maradt, rövid televíziós összefoglaló alkalmával a trió az 1956-ban írt Honvágy dalt (Terry Gilkyson – Gommermann István) játszotta, ami akkoriban tiltólistás szerzeménynek minősült.
Az 50-es és 60-as években a hazai herflizenekarok felvételeit a Qualiton lemezcég jelentette meg, kislemez formátumban.
Az 1970-es években a hangszer zenei alkalmazása törésszerűen háttérbe szorult, inkább csak popzenei előadók, szólisták lemezén hallható, egy-egy számban. (Koncz Zsuzsa, Illés illetve a Fonográf lemezein Tolcsvay László, Szabó „Manó” György – Atlas együttesben, az Omegában majd az LGT-ben Presser Gábor és Somló Tamás harmonikáztak.) A hangszer inkább csak színező jelleggel volt jelen a zenéjükben. Főleg a kisméretű diatonikus vagy 12 lyukas kromatikus harmonikákon játszottak. A szájharmonika hangszercsalád nagyobb típusai, mint a basszus vagy akkord harmonikák alkalmazása teljesen feledésbe merült.
A szájharmonikázásnak új lendületet adott a ’80-as évek első felében kibontakozó „blueskocsma-mozgalom”, illetve a blues műfaj magyarországi elterjedése. Bodonyi Attila (HBB), Bacsek István, Hagyó Béla (Palermo Boogie Gang alapítója) számít a blues harmonikázás hazai úttörőinek.
Ők autodidakta módon tanultak meg harmonikázni, lemezekről – magnókazettákról, és olyan irányzatokat honosítottak meg, mint amiket előtte még nem igen ismert a közönség. Harmonikázásukra az improvizatív játék volt jellemző és nem a megírt, fegyelmezett dallamvezetés. Az amerikai autentikus, akusztikus blues és country stílusirányzataival ismertették meg a koncertre járókat.
(A szerző, Szabó Tamás – fotó: Nagy János)
Az évtized közepén őket követték: Szabó Tamás, Ferenczi György, Vojnics Attila. Valahol nekik is köszönhető a mai harmonikás sokadalom. Szabó Tamás szervezésében 1993-ban jelent meg „Blues With The Feeling” című, harmonikázással kapcsolatos könyv, aminek bővített, második kiadása 1997-ben került a boltokba. A harmonikázást népszerűsítő, újabb tankönyv a sorban a 2003-ban megjelent, a Pribojszki Mátyás által írt: „Herfli Suli”. Pribojszki Mátyás a modern west-coast harmonikázás itthoni meghonosítója, aki sok mindent tett a külföldi harmonikás kultúra hazai megismertetéséért.
Hazánkban a blues harmonikázással együtt szinte párhuzamosan jelent meg a professzionális jazz és komolyzenei szájharmonikázás is. Bár igazából a mai napig sem terjed el olyan mértékben, mint a blues harmonikázás. A jelenlegi jazzharmonikázásnak Flór Gábor volt az egyik hazai meghonosítója, illetve Lázi Szabolcs, aki a németországi Trossingenben folytatott klasszikus szájharmonika tanulmányokat, majd 1996-ban a Hohner Harmonica Euro-Championship Festival I. díját nyerte el klasszikus harmonikázás kategóriában. Sajnos, azóta visszavonult.
Érdekesség: hogy a magyarországi jazzharmonikázás egyik előhírnöke már a 30-as években aktívan tevékenykedett. Bartkó Rezső (Rudi, Rudy), aki szaxofonon, csellón és klarinéton is játszott. A kiváló Mándits szalonzenekar első szaxofonosa volt.
A 90-es években tomboló blues hullám megannyi tehetséges szájharmonikást ösztönzött a műfaj különböző irányzataiban törekedve az eredeti, vagy éppen egyéni előadásmódra.
A teljesség igénye nélkül: Pribojszki Mátyás, Oláh Andor, Besenyei Csaba, Sándor Béla, Szalay Huba, Módos Péter, Engler Ferenc, Csapó András, Kis Dala Péter, Fehér Tamás, Mach András…
A 2000-es évek új generációs szájharmonikásainak többsége már az ő nyomdokukban indult el!
A hazai harmonikások egyik legfrissebb nemzetközi sikere, hogy Csicsák György Balázs 2017-ben, a trossingeni World Harmonica Festivalon, a jazz kromatikus harmonikázás kategóriájában, az első helyezést érte el.
Érdekesség: ebben az évben, Mándli Endre Vazul szájharmonikás egy nagyszabású tervet kezdett megvalósítani, ami a WINDWALL nevet kapta. Rámákra felfeszített, több ezer harmonika lamella összeépítésével egy zengő, hangzó szobrot állít fel Berlinben. Ennek létrehozásában a mostani, nagy harmonikagyártó cégek is aktívan részt vesznek. A szobornak egy része már idén elkészült, de a teljes kompozíció csak 2022-ben valósulhat meg. A világ minden tájáról érkező harmonika „sípok” nemcsak egy nagy, globális, közel 200 éves harmonikás kultúráról árulkodnak, hanem egy, a hangszertől független közös gondolatiságot is sugallnak. A magyar herflisek eddig, több mint 700 lamellával járultak hozzá a szoborhoz!
Az összefoglalót Nemes Nagy Péter és Szabó Tamás adatgyűjtése alapján írtam.
Az illusztrációban szereplő képek saját gyűjteményem részei.
