Érthető: a 19. század első felének zeneszerzőit aligha inspirálhatta a korabeli fuvola által létrehozható hangzásvilág. Nem véletlen, hogy a fuvola-irodalom (korántsem gazdag) romantikus fejezetét többnyire későbbi átiratok teszik ki. De aki keres – talál! Pahud például a német kamarazenében.
Fittler Katalin
Átirat-készítésnek többféle a módja, többféle a célja. Már régi korokban a kottán feltüntetett többféle lehetőséggel nagyobb vásárlóközönséget kecsegtettek a kiadók. Ami „ráfér” a hangszer hangterjedelmére, megszólaltatható rajta – ez az alternativ gyakorlat egyszersmind ismertebbé/népszerűbbé is tette az adott darabokat. Amikor pedig a szerzők mindinkább számoltak egy-egy hangszer specifikus lehetőségeivel, továbbra is fennmaradt, sőt, növekedett a „kihívás”. Nem véletlen, hogy Paganini hegedűművei mindegyre foglalkoztatják a fuvolásokat.
Átiratnak tekinthető, ha más hangszer szólaltatja meg a kompozíciót – máskor némi beavatkozás is szükséges, ez utóbbira leginkább az előadóművészek vállalkoznak, akik ezáltal némiképp „saját testükre szabják” a játszanivalót (esetleg az instrumentum sajátos hatás-effektusainak hozzáadásával).
Emmanuel Pahud és Eric Le Sage játékát hallgatva háttérbe szorulnak az ilyesfajta szempontok. Fuvolazenét hallunk, elragadó miniatűröket. A „Romances” album két „3 Romances” sorozattól kölcsönözte a címét: a műsor-kezdő Robert Schumann ciklustól (Op. 94, a szerző egyetlen oboa-zongora művétől) és Clara Schumannétól (Op. 22, hegedűre és zongorára). A program dalválogatással folytatódik: hat dal következik Fanny Mendelssohn négy sorozatából (Op. 1, 7, 9, 10) ezúttal tehát „ohne Worte”, aztán az oboaművel egyidűs klarinét-triptichon Schumanntól (Fantasiestücke Op. 73), befejezésül pedig ismét külcsönzés a hegedű-zongora irodalomból. Felix Mendelssohn F-dúr hegedűszonátája az egyetlen, amelynek mindhárom tétele meghaladja az ötpercnyi terjedelmet.
Az 1830-as évektől az 1850-es évekig terjedő időszakot öleli fel Pahud műsora, a hangzásvilág viszont kétségkívül napjainkbeli! Nemcsak az átirat-jelleg miatt, hanem azért is , mert itt-és-most kapnak lehetőséget a darabok (ebben a hangszínvilágban) széleskörű ismertségre. A programból Schumann két opusza tekinthető ismertnek a kamaramuzsika
kedvelői (és az „érdekelt” hangszerek játékosai) körében, a többi szinte az újdonság erejével hat. Ugyanakkor keletkezésük helyének-idejének zenei nyelvezete valamiféle belső lényegi hasonlóságról árulkodik. Etekintetben elementárisan meghatározó a komponálás ideje. Ugyanakkor a figyelmes hallgató észreveheti, mennyire meghatározó egy-egy szerző személyisége atekintetben, hogy a gazdag zenei köznyelv „szókincsét” miként alkalmazza. Egyszerre érezzük Robert és Clara Schumann világának rokonságát, a két női zeneszerzőnél pedig azzal szembesülünk, hogy mennyiben emeli ki a dallamközpontúságot a vokális tétel, miközben a harmóniák valamiféle otthonosság-érzetről gondoskodnak. Örvendetes viszont, hogy a kitűnő interpretáció a legkisebb alapot sem adja arra, hogy nagyságrendileg „minősítsük” a szerzőket. Schumann két ciklusát más füllel hallatjuk – ezt az előzetes műismeret indokolja. Itt újrahallgatásról van szó, ahol a hangszín-változás a „varietas delectat” elvet juttatja érvényre. A többi hallgatnivaló: újdonság, ahol a zenei anyagot élményforrásnak tekintjük, az interpretációnak köszönhetően.
Románcok és rokonaik – többségükben pasztell-variációk, színekben és hangulatokban. Nyilvánvalóan a fuvoláé a főszerep, de talán nem lett volna hátrányos, ha még árnyaltabban reflektál partnere játékának apró rezdüléseire is a zongorista. Mert az általa biztosított környezet („háttér”) kidolgozottsága is része az össz-élménynek.
A felvétel kísérőszövege, érthetően, a programra fókuszál. De nem lett volna haszontalan, ha kiderül a bookletből, hogy vajon kottaként hozzáférhető-e a műsor zenei anyaga, részben vagy egészben. Avagy serkentse ez az információhiány a felvétel által inspirált fuvolásokat arra, hogy maguk vállalkozzanak hasonló repertoár-bővítő akciókra?
(WARNER CLASSICS 5054197563553)
