Magyar-roma származású jazz muzsikusként betekintést nyertem a hazai, ezen belül a budapesti, józsefvárosi zenész cigányok életébe, szubkultúrájába. Azt gondolom, az a sajátos nyelvezet, humor és életszemlélet, mely jellemzi sokukat/sokunkat, nem szabad, hogy elvesszen, ezért döntöttem úgy, hogy útjára indítom a „Piterzon Laci bácsi történetei” című sorozatot.
Írásom személyes élményeken alapszik, de minden szereplő és a cselekmény a fantáziám szüleménye.
A legnagyobb tisztelettel és szeretettel alkottam meg a karaktert és a sztorit/sztorikat, abban bízva, hogy senkit nem bántok meg általuk. Jöjjön hát Laci bácsi történeteinek 2. része!
Gáspár Károly
De azé nem vótam én oan ijedős gyerek, úgyhogy nem szórakosztam, pillanatok alatt áttettem a fejembe a számot efbe, osz má nyomattam is! A banda észre se vette, hogy az elején még más hangnembe kesztem el. Na, mikor odakerűt a sor, hogy én rázzak, beindítottam a virsliket rendesen. Egy az egybe, akar a Piterzon úgy zongorásztam, drága Karcsikám! Esztet úgy hidd el nekem, ahogy mondom! Tudod, Laci bátyád nem gizda ember, nem dicsérgetem magamot sohase, de ami jó, az jó, na…. A népek elájútak! Oan tapsok, hujjongások vótak, hogy beleremegett a szimpad. A szaxafonos csávo gyött oda hozzám utánna egybő. – Lacikám, de dzsanelsz, egyem meg a drága szivedet! – így monta. Oszt még csókógatott is a bolond.
Utánna fogtam magam, mentem a büffébe, hogy igyak valami jó szörpöket, mer abban időbe -fiatal gyereknek- még egy kortyot se pijáztam alkoholt. Nem úgy, mind a mostaniak, hogy hulla részegen látom őket má délután dülöngéni. Há mi ez?! Na mindegy, én sose vótam ijjen. Egy szó, mind száz, átam a sorba, egyszercsak odagyött hozzám egy világszépsége csaj. – Lacikám, szívbő gratulálok! – így vakerelt, köszbe meg oan csábossan lesett engemet, tudod mirű beszélek… Dicsak, montam magamba, nem nyugszik! De megmondom neked őszintén, én is nésztem őtet, mer tisztára a Szofialorenyra vót. Drága ébenyfekete haj, oszt olyan kontyokba tette, hogy úgy át neki, mind a tornyok. Meg drága illat gyött le róla; valami komoly parfümm lehetett az nyugatró. Rajtam is drága Dzsetlimendzsivendzsi vót, apám hoszta Svejcbű. – Meghívhatom egy italra a hölgyet – kérdeztem rajosan. Na ittunk, beszégettünk, kiderűt, hogy énekesnő a gádzsi. Úgy hítták Marijann. Monta, hogy hamarosan készűnek ki a zenekarával Nyugat-Németországba, Berlingbe egy szálodába muzsikáni, de még nincs zongoristájuk, és vállalnám-e. Örűtem nagyon, de azé meg is ijjedtem, mer ugye még nem vótam sose külfődön. – Drága Marijannkám, megbeszélem még esztet anyámékkal. – így montam, mer tuttam, hogy fétenek nagyon. – Jóvan, drága Lacikám, csak nyugottan, utána majd gyere fel hozzám, és megbeszéjjük. Ez a címem. – oszt odaadott egy névjegykártyát. Mer akkoriba nemhogy mobilok, még sima telefonnya is kevés embernek vót ám! Nem úgy mind mostan, hogy állandójan nyomkodják aszt a ájfonnokat, vagy mi az, oszt úgy mennek az utcán, akar a selát-sehall tóbiások.
Másnap reggel mondom anyámnak-apámnak, hogy mit mondott ez a énekesnő. Apácskámon láttam, hogy örül, meg úgy büszke rám, de anyám má egybő megszólalt. – Lacika, nem mehetsz sehova! Neked még tanúdod kell, nem a messzeségekbe lenni nékülünk! – így monta. Jajj, drága Karcsikám, a sírás gyött rám, mer nagyon menni akartam kifele! Tetcett is ez a Marijann, meg akartam má látni a nyugatot, hogy milyen az élet arrafele. Mingyá azon gondókoztam, mit fogok mondani, ha felmegyek hozzája. Kivótam nagyon…
folyt. köv.
