Al Laurence Di Meola szülei Nápoly környékéről érkeztek Amerikába. E hónap zenésze már New Jersey-ben született 1954. július 22-én. A muzikalitását nyilván örökölte, rövid doboskitérő után elkezdődött a máig is tartó gitárszenvedélye. Elvis Presley, a Ventures és a Beatles zenéjén nőtt fel a New Jersey állambeli Bergenfieldben. Az olasz klasszikus zene mellett a latin muzsika lenyűgöző ritmusvilága érdekelte leginkább, de a legfontosabb inspiráció máig ugyanaz: „Igazán a Beatlesnek köszönhetem, hogy most gitározom”. Évekig kereste azt a zenét, amit játszani szeretne, mert úgy tapasztalta, hogy „a hatvanas évek Amerikájában ha nem úgy gitároztál, mint Eric Clapton vagy Jimi Hendrix, akkor értetlenül néztek rád”.
Iván Csaba
Ez addig tartott, míg meg nem hallotta játszani Larry Coryell-t, akit később „The Godfather of Fusion”-nak titulált tisztelgése jeléül. New Jerseyből busszal rendszeresen elutazott New Yorkba, hogy Greenwich Village kis klubjaiban újra és újra lenyűgözze a gitáros eredetisége és technikai virtuozitása, ahogy szintézist teremtett a jazz, a blues és a rock elemeiből. A megszállott gyakorlásoknak az lett az eredménye, hogy 1972-ben tizenhét évesen korengedménnyel a bostoni Berklee School of Music hallgatója lett. A második szemeszterben a billentyűs Barry Miles ottani pre-fusion kvartettjében kezdett játszani, és egyik felvételüket odaadta barátja Chick Coreának. Akkor Bill Connors, az addigi gitáros más fontos teendője miatt távozott 1974-ben, Chick Corea, Stanley Clarke és Lenny White oldalán pedig feltűnt egy 19 éves gitáros egy Les Paul Custom gitárral (amit sokan e hangszer Szent Gráljaként tisztelnek különleges hangzása miatt). Rövid idő és három kiváló lemez (Where Have I Known You Before, a Grammy-díjas No Mystery és Romantic Warrior) megjelentetésével beírták a nevüket a jazztörténelembe. Stanley Clarke egyébként úgy emlékszik: „A legelső elektromos Return To Foreverben Al Di Meola még csak gyerek volt, alig mert megmozdulni a színpadon. Félt még a fejét is elfordítani.” Ma pedig ő a jazzszcéna mindig mosolygó, magabiztosan kommunikáló, lenyűgözően pontosan játszó és sohasem hibázó gitárosa. A New York-i máig legendás koncertjük valójában a fúziós zene szertartása volt a Carnegie Hallt megtöltő rajongók közreműködésével. A sikerét meg tudták ismételni 2008-ban, mikor újra összeálltak egy revival erejéig.
Biztos, hogy minden jazzkedvelőnek van egy saját Al Di Meola képe. Az egyik esetben a címkén a Return to Forever olvasható. Másoknak a flamenco spanyol mesterével, Paco de Luciával és a Mahavishnu Orchestrával sikert sikerre halmozó John McLaughlinnal 1980-ban készült a Friday Night in San Francisco az ikonikus pont, a virtuóz gitárzene szinonimája. De Al Di Meolát elkezdte jobban érdekelni a komponálás, ma már inkább zeneszerzőnek tartja magát. Ennek jegyében készültek a saját albumok. 1976-os első lemezét, a Land of the Midnight Sunt, máig a fúziós zene etalonjának tartják. Kevés zenész vagy komponista képes rá, de Al Di Meola minimum háromszor átírta a jazz idiómáját. A jazzgitározásban Tal Farlow és Kenny Burrell voltak a fontos viszonyítási pontok, a zeneszerzésben pedig a zenészként is kiváló Astor Piazzolla és Chick Corea inspirálták, akikkel szerencséjére együtt is játszhatott. „Return to Forever volt akkor a legjobb csoport egy elektromos gitáros számára. Chick hihetetlen zenéket komponált erre a hangszerre, és ezeket én játszhattam el elsőként a Földön”. Van olyan jazzkedvelő is, akinél az önálló albumok másfajta zenei nyelvének Al Di Meolája a kedvenc. A Land of the Midnight Sun-on még besegítenek a Return To Forever zenészei, de már ott vannak a fúziós zene új generációjának legérzékenyebb tálentumai: a basszusgitáros Jaco Pastorius, a billentyűs Barry Miles és a dobos Steve Gadd és Alphonse Mouzon is. Az Elegant Gypsy, a Casino a Splendido Hotel és az Electric Rendezvous című albumokon az elektromos gitárt favorizálja, és olyan mára klasszikussá vált csoda szerzemények kerültek fel rájuk, mint például a Mediterranean Sundance. Kifogyhatatlan az ötletekben, kegyetlenül szigorú a kivitelezés profizmusában. Igaz ez lemezekre (The Grande Passion (a Torontói Szimfonikus Zenekarral), a Pursuit of Radical Rhapsody) és a koncertekre egyaránt. (Szerencsére elég gyakran megfordul Magyarországon, sok személyes tapasztalatunk lehet erről, de érdemes megnézni a megosztókon megtalálható Marocco Fantasiát is ennek bizonyítékaként, melyen bravúros bemutatót tart ottani népzenészekkel). Alkotó kedve és energiája töretlen, ezt bizonyítja a kiváló World Sinfonia, a DiMeola Plays Piazzola, Passion, Grace and Fire vagy a Heart of Immigrants, meg a 2018- as Opusra feltett remeklés, a Broken Heart. Orvosai tanácsára a hallása megóvása érdekében az elektronikus hangszert letette, a világzenében és a flamenco és tangó inspirálta művekben autentikusabb is az akusztikus gitár. Aziza Mustafa Zadeh-el közösen készített Dance of Fire, vagy az Orange and Blue ezt jól tükrözi. De a Beatles előtt is olyan kiváló albumokkal tiszteleg, mint az All Your Life, a Tribute to the Beatles és az Across the Universe. (Beatles-átdolgozás manapság is mindig szerepel a koncertjei programján).
Bachról említette egyszer nekem Vukán György Nagykanizsán, mikor a jazz és a klasszikus zene volt a beszélgetés témája, hogy a kadenciákat azért írta bele a műveibe, hogy aktuális előadója megmutathassa, mit tud a hangszeren. Al Di Meola koncertjein sem könnyű eldönteni mindig, mi volt előre megírva, és mi a pillanatnyi hangulat szülte improvizáció. „Az általam írt dallamok többségét alkotó harmonikus akkordszerkezetek esetén – ezt olyan mesterektől lestem el, mint Piazzolla, Corea vagy Gismonti – bizonyos helyeken lehetséges a rögtönzés. De nem könnyű felismerni, és ez így izgalmas”. Kegyelmi pillanat tanúi vagyunk ilyenkor, hiszen előttünk fog kezet egymással Johan Sebastian és Al Laurence.
