Ebben a sorozatban olyan jazz albumok kapcsán írom le gondolataimat -nyilván szubjektíven-, melyeket évek, sőt, évtizedek óta hallgatok ámulattal, rajongással. Az 1. részben az Oscar Peterson Trio „We Get Requests” című felvételéről lesz szó.
Gáspár Károly
A kanadai származású zseniális zongorista, Oscar Peterson (1925-2007) Ray Brown (1926-2002) bőgőssel, és Ed Thigpen (1930-2010) dobossal karöltve készítette el az 1964-ben, a Verve kiadó gondozásában napvilágot látott „We Get Requests” elnevezésű lemezét. A korongon tíz dal csendül fel; a jazz standardek mellett Antonio Carlos Jobim latin gyöngyszemei közül kettő, méghozzá a „Quiet Nights of Quiet Stars” (eredeti címén: „Corcovado”), és a „The Girl from Ipanema”, de John Lewis blues témája, a „D & E” is helyet kapott a repertoárban. Persze ne feledkezzünk el Peterson „Goodbye J.D.”-jéről sem, mely zárószáma az albumnak.
A lemezt CD formájában, a 90-es évek elején kaptam meg édesapámtól ajándékba, amikor Japánból tért haza egy szerződése lejártával. Gyakorlatilag ez volt az első felvétel, mely megerősített abban, hogy bizony jazz-zongoristává kell válnom. A „We Get Requests” hangulata, aurája számomra mást jelent, mint Peterson egyéb felvételei. Lehet, hogy a tinédzser énem mondatja velem, de hallgatva, a mai napig jóféle kettős érzelmek mozdulnak meg bennem. Azt gondolom, benne van a Petersonra jellemző virtuozitás, a hangszer tökéletes kezelése, ugyanakkor hihetetlenül könnyed és elegáns az album. Félreértés ne essék, igaz ez a kanadai mester minden lemezére, de ezen az anyagon hatványozottan hallom, érzem, élem át ezt a „feeling”-et.
A „We Get Requests” nagy meglepetése a „Have You Met Miss Jones?” (Richard Rodgers) interpretációja, hiszen ezt a témát leginkább középgyors, vagy kifejezetten gyors tempóban szokták előadni a jazzisták. Ehhez képest Peterson úgy döntött, hogy blues-os lüktetésben rögzíti triójával, ezzel új látószögbe helyezve a már akkor is sokat játszott melódiát.
Jan Persson & CDJ fotója
Ray Brown ajánlotta figyelmébe a hármas vezetőjének Seymour Lefco és Clement Wells kompozícióját, a „You Look Good to Me”-t, mely egy rendkívül kedves, már-már gyermekdalok világába kalauzoló téma. A bevezetőben ennek megfelelően hallhatjuk a triótól, szabadon előadva, Brown vonózásával, és Thigpen triangulum kíséretével. Aztán beindul a zakatoló, „dögös” swing, és olyan varázslat kerekedik belőle, hogy azt leírni nem lehet, mindenképpen hallani kell!
A legnagyobb favoritom a „We Get Requests”-ről a már fent említett John Lewis (aki a Modern Jazz Quartet zongoristája volt) szerzemény, a „D & E”. Esz-dúr bluesról beszélünk, jó értelemben véve egyszerű, letisztult témával. Ha egy számot kellene/lehetne valakinek mutatnom, aki nem ismeri Petersont, az bizony ez volna, hiszen úgy vélem, a „D & E”-ben minden megtörténik, ami jellemző a nagy Oscar játékára, stílusára, univerzumára. A hatalmas technika, a játékosság, a tradicionális blues tökéletes integrálása a jazz zenébe, a fantasztikus „time” és billentés egy olyan ritmusszekció mellett, melyről minden jazzista álmodik.
Nem titkolt célom, szándékom, hogy a sorozat kapcsán az adott lemez meg- vagy újrahallgatására sarkaljam kedves Olvasóinkat. Bízom benne, hogy így lesz ez az Oscar Peterson Trio „We Get Requests” című remekművével is!
Spotify link:https://open.spotify.com/album/4rCo3zGQW3xzkuHYwhJg40?si=ChcGFMzPRl25tDoUxWhpSg&nd=1
