Mikor Christoph Hofstädter elkészítette a Festetics család barokk kastélyának tervét, már az első változatban szerepelt egy pompás zeneszalon, hiszen az arisztokrata életmódnak fontos eleme volt a zene. Igaz, ő vonósnégyest képzelhetett oda meg az angolpark fái alá. Vasárnap este az épület két szárnya által körbe ölelt téren viszont olyan zene szólt Wolf Kati és a Budapest Jazz Orchestra jóvoltából, amilyen az ő idejében egyáltalán nem létezett, de még mi is ritkán hallunk.
Iván Csaba
A produkció hivatalos megnevezése – The Big Rock Band – még nem sejtette feltétlenül, hogy mi készül itt. Ha a world szó is szerepelt volna, akár még a Rolling Stones is eszünkbe juthatna, de akkor a Balatonpartig ért volna a tömeg. Egészen pontosan július 23-án egy régi állítás igazságtartalmának próbája zajlott. A Szabad Európa Rádió fénykorában (vagyis a mai fiataloknak Ádám bűnbeesése környékére datálható), mikor még nem létezett net, mobil, letöltés sőt lemezimport sem nagyon, az egyik leghallgatottabb zenei műsor a Rock Enciklopédia volt. Évekig Bárdi István vezette, és az elején mindig elhangzott az akkori hallgatóknak ma is emlékezetes mottó: Minden elmúlik, csak a rock nem. Ideje volt végre a 21. században próbára tenni, van-e ebben az állításban igazság. Ahogy a puding esetében az evés az ajánlott módszer, egy kapcsolatnak az együttélés ez egyetlen garantált szakítópróbája, a régi rock dalok teszteléséhez – hogy hatnak-e még – el kell játszani őket. Ami igazán érdekessé tette a kísérletet, az a fellépők személye volt. Wolf Kati a legmarkánsabb rockhangok egyike itthon, a BJO pedig az a big band, akik minden menedzsernek először jutnak eszébe, ha ide látogató világsztárokhoz profi minőségi közreműködőket keresnek. Jane Monheit vagy George Duke fellépésekor a névjegyüket letették az asztalra.
Mire számíthattunk? A swing éra volt a jazz legnépszerűbb időszaka, mikor a populárisabb zene és a jazz a múlt század 20-as éveiben a mulatók környékén jóban voltak egymással. A big bandek műsorának hangszerelésekor az improvizáció szerepe csökkent, a modell a dívára és egy profi zenészcsapatra épült, ahol a fúvósok kóruskén kiszolgálták az énekes sztárt, miközben a közönség kedvére táncolhatott. Csak a rock meg a blues, amiről most beszélünk, nagyon más zene. Karakteres hangzásvilággal és hatásmechanizmussal. A kísérlet lényege tehát valójában az, ha a rock egyszerű alapelemeit megváltoztatjuk, tud-e úgy hatni, mint az eredeti? Az ötlettel Wolf Kati kereste meg a formabontó tematikus műsoraikkal bátran kísérletező BJO-t. (Egy példát említettek is: Charlie egy rockos és egy jazzes évfordulós koncertet is tervez, és utóbbin ők játszanak majd). Mi okozhat itt fejtörést, mi a bizonytalansági együttható, ha a számok közismertek? Egy rock band hatásmechanizmusának alfája és ómegája a frontember karaktere. Mercury, Jagger, Bon Jovi, Steven Tyler, meg Joplin és Beth Hart… Az öltözködésétől a viselkedésig felépített figura, különböző arányban összegyúrva az alapelemekből: nonkonformizmus, lázadás, arrogancia gyakran némi önpusztítással kombinálva. Sok lakója a rockzenész öregotthonnak nincsen sehol. Vele azonosul a közönség, aki mindent ki mer mondani és bármit meg mer tenni. (Tina Turner Simply bestjét hallgatva az az érzésünk támadt, hogy azt az intenzív hedonizmust, ami az eredetit repíti, nem lehet kispórolni az előadásából). Mi történik tehát, ha a rockénekes helyére egy elegáns dívát állítunk karakteres hanggal? Erre voltunk kíváncsiak. A koncert koreográfiája ügyesen felépített, még komoly szúnyoghad érdeklődését is felkeltette a „nyitány”, egy Fletcher Henderson örökzöld, a műsor közepén beillesztették a George Duke-jamet, ahol kedvükre játszhattak igazi big band muzsikát, közben pedig figyelhettük, mikor van esélye a rock, a blues és a jazz kombinációjának. Az eredmény az előbb leírtak miatt vegyes, volt, amikor jól működött, máskor felejthetően. Kijelenthető, hogy már a válogatásnál eldőlt az eredmény, sikeres lesz-e a produkció vagy sem. A felkonferálásokból megtudtuk, hogy csak az került a műsorba, amit az énekesnő akart, néha meg azt akarta, amit Kollmann Gábor javasolt. Már a nyitó Aerosmith-blokk is jól érzékeltette az előbb említett ellentmondást. A Crying és a Crazy Tylert nélkül nem ugyanaz a dal. Ezek a szeretetéhség, keserűség, fanyarság és lázadó düh dalai. Egy díva nem erre szocializálódott, ezzel viszont gyengítette a dalban azt a feelinget, amiért szeretjük. Bájosan kacagva nem lehet az asztalra csapni. Máshogy szólnak ezek a dalok Las Vegas-ban. Pedig a hang megvan, egy fénykorában levő Tylerrel egy remek duettet produkálnának. De a rock, blues és jazz fúziója persze nem újkeletű dolog. Az egyik kitaposott út a funkyhoz vezet: a fúvósokkal és groove-os alapokkal megtámogatott rock zene. A Kovács Katinak írt Presser dal, a Szólj rám, ha hangosan énekelek ilyesmi akart lenni, mérsékelt sikerrel. Lehet próbálkozni a smooth leleményével, hogy a kíséretből száműzni kell a bonyolultabb képleteket, izmos ritmusalapokra egy tisztán követhető dallam szóljon. Megpróbáltak az egyik Korál dalból is ilyesmit csinálni, maradjunk annyiban, hogy véleményes.
Ott működött a dolog a koncerten, ahol az eredeti kompozícióban is használtak fúvósokat, vagy a hangszerelő a popvokált ügyesen behelyettesítette velük. Ezért szólt jól a Queen-től az I want to break free, és ezért döntöttek jó érzékkel úgy, hogy a Love of My Life-hoz a szimpla gitár-ének duett passzol legjobban. Ha nincs ez a koncert, és nem játszanak Queent, soha derült volna ki, mikor dőlt el Kollmann Gábor sorsa és zenész pályafutása véglegesen. Most már tudjuk, hogy Queen rajongása akkor fejeződött be, mikor meghallotta Miles Davis fúziós albumát, a Decoy-t, amin többek közt Brenford Marsalis és Bill Evans szopránszaxofonozott, Darryl Jones basszusozott, Scofield gitározott és Al Foster dobolt. Ezért most remek szólamot fújhatott cserébe a Guns N’ Roses Live and Let Die átiratának előadásakor, mert itt a hangszerelő vonósok helyett hatásos fúvós szövetet varázsolt az ének alá. Csak a szívemet dobom eléd (Presser- Sztevanovity) esetében meg az segített, hogy Vikidál után már más hangszereléssel Katona Klári is elénekelte anno. A nagy rockhimnuszokat, Bon Jovi Living a prayer-ét meg a Final contdown-t hallgatva jutott eszembe, hogy miért maradt ki vajon a régiek közül Janis Joplin, és a mai blues és rock emblematikus alakja Beth Hart?
