A magyar jazzéletben is vannak példák rá, hogy egy gitáros és egy énekesnő művészi együttműködése hosszú időn át gazdag termést hoz; ma Amerikában az egyik legsikeresebb efféle zenei közösség a Rachael & Vilray néven ismert duóé, melyben Rachael Price énekesnő és a Vilray Blair Bolles néven amerikai és nikaraguai szülők gyermekeként született gitáros-énekes szólal meg. Nyolc éve zenél együtt a két jóbarát; muzsikájuk a kilencven esztendővel ezelőtti, swingesteknek helyet adó báltermek világába repíti el a hallgatókat.
Máté J. György
Mindkét előadó a New England Conservatory of Music növendéke volt, ismeretségük onnan datálódik. Amikor – évekkel később – egy klubban újra találkoztak és elhatározták, hogy megpróbálnak duóként együtt dolgozni, mindketten tudták már, milyen keserűek tudnak lenni a pályaelhagyó jazzisták szürke mindennapjai. Vilray néhány évig könyvelőként tengette, s úgy tűnt, hogy a bostoni zeneiskolában tanultakat, különösképp főtárgyát, a zeneszerzést, végképp elfelejtheti. Rachael ugyan nem lett hűtlen a zenéhez, de a Lake Street Dive együttes énekeseként popdalokat adott elő rockos kísérettel, vagyis elektromos hangszerekkel a háttérben, s ez a zene se hangszerelésében, se megformáltságának és szövegének igényességében nem felelt meg a bakfisként Ella Fitzgeraldért rajongó lány elvárásainak. Valami egészen mást, meghittebbet, akusztikusabbat és művészileg komolyabbat keresett vonzó altjához. S lőn, a sors kegyes volt hozzá: egy klubbanmeghallotta régi iskolatársát gitározni-énekelni, és azonnal felismerte benne az ideális partnert, az előadott zenében pedig azt, ami neki is jobban megfelelne a mai popdaloknál – Tin Pan Alley-darabokat, illetve swingkorszakbeli örökzöldeket.
Az elégedettség kétoldalú: Vilray-nek is annyira megtetszett Rachael orgánuma és előadói stílusa, hogy ma már, túl két közös CD-n, szinte el se tudja képzelni, hogy ne kettejük hangjára építse szerzeményeit. Mindkét kiadványon kiváló kíséretet vettek maguk mögé; ezen a másodikon például hat számban (a 12-ből) egy minden igényt kielégítő nonett játszik; mégis azt mondhatjuk, a formáció itt másodlagos; ugyanis bármilyen összeállításban egymásnak énekelnek, történeteket mesélnek dalban barátjuknak, akár arról, hogyan keletkezett egy-egy dal, vagy épp a szerelemről – ahogy azt a lemez címe is mutatja – mindketten rajongói a szerelmes daloknak.
Profi arrangement-ok követik egymást; mindkét énekes szólista fölényes biztonsággal kezeli a megszólaltatandó anyagot; a nagyzenekari kíséret precízen kidolgozott; az énekesek, különösen Rachael előadásában itt is, ott is észrevenni azokat a jazzes nüanszokat, leheletnyi hajlításokat, amelyek csak a legszakavatottabb énekesnők és croonerek felvételein hallhatók régi lemezeken vagy filmeken. Mesterien tálalt cabaret jazz, mondhatnánk röviden. Mindez önmagában is elég ok lenne a kritikusi lelkesedésre. Az öt remek fúvós elsőrangú session-zenész; a kipróbált, világklasszis ritmusszekció tagjai pedig Benny Goodmantől James Brownig sok klasszis előadó mellett bizonyított már.
Mégse ezek a CD fő értékei; alighanem e kvalitásoknál is fontosabb, hogy nem feldolgozások, hanem saját szerzemények gyűjteménye a repertoár. Más kérdés, hogy az előadások akár a Nagy Amerikai Daloskönyv egyes kincseinek újragondolásai is lehetnének, mivel a dalok megszólaltatása autentikus. A retródivat közepén úgy hangzanak ezek a számok, mintha a szerelem és a szerelemről való beszéd kívül rekedt volna a történelmi változásokon, 2022-ben ugyanúgy lehet (és kell) beszélni erről, mint az 1930-as években, közel egy évszázaddal ezelőtt. A dalok nem arra törekszenek, hogy egy új jazznyelvet honosítsanak meg, hanem arra, hogy egy már bevált és sokak által értett régi dialektust idézzenek fel; így aztán az előadók nem is titkolják, hogy a jazz-pantheon szobrai inspirálták számaikat: a rock and rollt csak csíráiban hordozó melódiát Louis Jordan; egy másikat Betty Carter. A dalok mégse stílusgyakorlatok, nem is persziflázsok, hanem finom allúziók egy-egy zenei világra vagy technikára, amely a CD-t jegyző művészekre (főleg a gitáros-szerzőre) inspirálóan hatott. A duó fő leleménye a mintha-esztétikában rejlik: nem utánozzák ezt vagy azt az elődöt, hanem egy-egy, főként csak a beavatottak számára észlelhető jelzéssel idéznek meg halott mestereket. Kicsit úgy énekelnek, mintha X-t hallanánk, de mégse. Úgyis mondhatnánk, a Rachael & Vilray énekegyüttes állandóan úton van a jelen és a múlt között és vissza; nyolcvan-kilencven évvel ezelőtti zenékre emlékeztető kompozíciókat énekelnek, melyek hangszerelésén jól hallani a 21. századi technikai profizmust; de minthogy a 30-as-40-es évekbe kirándulgatnak, azt se mondhatjuk, hogy mindenestül mai jazzt művelnek; pikantériájuk épp lebegtetett időfelfogásukban rejlik. Az pedig csak növeli az előadások hitelét, hogy a dalszövegek legtöbbje egyes szám első személyben íródott. Vilray minden szövege személyes, emberközeli; kerüli a mindentudó narrátorok által mesélt, s ezzel elszemélytelenített, tárgyiasított kis történeteket. Minthogy zeneszerző, szövegíró és előadó nem három, hanem egyetlen személy, a dalok végső formájukban olyan egyneművé válnak, amilyenek több szerző és előadó esetén csak kivételes pillanatokban. Itt Peggy Lee említhető ősként, aki mások mellett közismerten egyesítette magában a zeneszerzői-előadói-szövegírói kvalitásokat.
Az akusztikában járatos szerző nyilván hosszan méltathatná Dan Knobler hangmérnöki munkáját is, most elégedjünk meg annyival, hogy a felvétel hangképe híven követi az együttes esztétikáját. A hollywoodi stúdió, ahol három és fél nap alatt rögzítették a hanganyagot, maximálisan kiszolgálta az énekesek igényeit: különösen azokban a pillanatokban érzékelhető ez, ahol a két főszereplő egy retró mikrofonon osztozik (ld. a CD borítóját!), illetve amikor minimális a kíséret, és az énekeseknek vigyázni kell rá, hogy minden apró részecske milliméteres pontossággal kerüljön a helyére. S amikor az intimebb részekhez érünk a lemezhallgatásban, azt se feledjük, hogy Rachael Price-nak egy régen gyakorolt, úgyszólván eltemetett éneknyelvet kellett mozgósítania magában ahhoz, hogy a felvételek művészileg kielégítőek legyenek: egyszerre kifinomultak és a fülnek kellemesek. Elsősorban ismét meg kellett tanulnia halkan előadni, vagyis a popfesztiválok zsivalyát elfelejteni a kisegyüttesekre méretezett klubkoncertek kedvéért.
A duó új fejezetet nyitott a Nagy Amerikai Daloskönyvben: megtévesztő időutazásaikkal, a közönség számára teljesen ismeretlen mintha-repertoárjukkal lehetővé tették, hogy hallgatóik már ma megismerkedhessenek a holnap
örökzöldjeivel.
(Nonesuch, 2022)
