Magyar-roma származású jazz muzsikusként betekintést nyertem a hazai, ezen belül a budapesti, józsefvárosi zenész cigányok életébe, szubkultúrájába. Azt gondolom, az a sajátos nyelvezet, humor és életszemlélet, mely jellemzi sokukat/sokunkat, nem szabad, hogy elvesszen, ezért döntöttem úgy, hogy útjára indítom a „Piterzon Laci bácsi történetei” című sorozatot.
Írásom személyes élményeken alapszik, de minden szereplő és a cselekmény a fantáziám szüleménye.
A legnagyobb tisztelettel és szeretettel alkottam meg a karaktert és a sztorit/sztorikat, abban bízva, hogy senkit nem bántok meg általuk.
Olvassuk hát Laci bácsi történeteinek 3. részét!
Gáspár Károly
– Hát de anyácskám, esztet a lehetőséget nem lehet kihagyni! Mehetek nyugatra a drága rajságba! – montam könyörögve, miközbe apámra lestem félszemekkel, hogy mongyon valamit. Na, meg is szólalt. – Idefigyejj, fijam! Mennyé fel ehhez a Marijanhoz, oszt kérdezzé rá, mennyi idő vóna ez a szerződés. Három hónapra elengedünk, de ha anná több, szó se lehet rólla! – adta ki a ukászt. Montam, hogy jóvan, még ma felmegyek hozzája, megbeszélem vele, hogy merre-meddig.
El is kesztem őtözködni, készüllődni. Vót akkoriba egy világi galambszürke öltönyöm, asztat vettem fel. Komoly illatokot magamra fujkátam, és má indútam is. Ránésztem még előtte a névjegykártyára, hogy mostan végeredménybe, hun lakik ez a gádzsi. Látom, hogy az öt kerületbe, a Régipósta utcába. Hát az akkor is nagy elegáncs környék vót, szóval mingyá vágtam, hogy nem egy szegény hölgyről lehet itten szó…
Na, odaértem a házszámhoz, keresem a kaputelefonon a nevét, meg is tanátam hamar. Izgútam, hogy otthon legyen, meg úgy általába, hogy végre megin láthatom. Tudod mirű beszélek. Összeszedtem a bátorságomat, osztan benyomtam a csöngőt. Nyomom, nyomom, mind az őrűtek, de semmi. – Rosszkor gyöttem, a fene vigye el, montam magamba mérgesen. – Mit vót tenni, mit nem, elindútam az utcába visszafele. Ahogy dzsaltam szomorújan, lehajtott fejjel, egyszercsak rámszót valaki. – Lacikám, csak nem hozzám gyötté? – felnéztem, hát drága gyerekem, a Marijann át előttem. Nagy szatyrokat fogott a kezibe, láttam, hogy tele van húsokkal, kenyérrel, kávék, szappanyok, meg mittudomén még mik. – Leszaladtam a közértbe vásárolni. Még jó, hogy összefutottunk, és nem mentél el! – monta azzal a finom hangjával, hogy az oan vót, mind a pacsirták, mikor csiripelnek. Mingyá átvettem tőlle a csomagokot, mer ugye mindig dzsentlimen vótam. Igaz, hogy maj le szakattam, de mit lehetett csináni?!
Felértünk a lakásába, mer invitát, hogy mennyek, oszt beszégessünk. De megörűtem, mikor láttam, hogy van lift! A kezeim má nem birták. – Mit vehetett ez a nő? Előre bevásárót húsz évre, vagy mi? – gondótam magamba, miközbe azé kamubó mosolyogtam, nehogy aszongya macskajancsi vagyok. Behívott a nappaliba, leűtetett egy fotelba, hogy az oan vót, akar a trónok. Ijjet még az életembe nem láttam, csak a moziba. Tudod, a Benhúrba, meg ilyen kardozós filmekbe. De ez még semmi! Azok a drága perzsaszőnyegek, akkor a falakon a nagy értékes festmények. A vitrinyekbe komoly porcellánok, megkristálypoharak. Áh, elájútam!
Hozott nekem egy kávét, leűt velem szembe. Valamit mondott, de a mái napig nem tudom mirű beszét, mer én csak őtet néztem, oszt nem tuttam koncentráni má akkor. Éreztem, hogy rendesen szerelmes vagyok! Na, egyszercsak hallottam, hogy kulcs zörög a zárba, utánna lépések. Kinyít a szoba ajtója, és kérlekszépen belépett rajta egy két méteres csávo. De az színtiszta izom vót!
Látszott rajta, hogy nagyon dzsukel! Akkor megszólalt a Marijann. – Lacikám, engedd meg, hogy bemutassam a férjemet, Rezsőt!
folyt. köv.
