A zsoltárok és motetták a 16-17. századot idézik, de a hangképeket a mai Svájc zenei neveltjeinek köszönhetjük: a 2010-ben alapított énekegyüttes, a Lamaraviglia (más írásmód szerint ensemble lamaraviglia) gondoskodik arról, hogy a zsoltár-láz, amely Svájc eldugott településeinek templomaiba is elért, újult erővel támadjon fel, világszerte.
Fittler Katalin
Ritka az olyan felvétel, amelynek hallatán egyetlenegy fogalom jut jellemzésként a hallgató eszébe. Tisztaság – éspedig a szó legnemesebb értelmében. Tehát, túl a zenei jelentésen (utalva az intonációs pontosságra), mintha a musica mundana szakralitásából részesülne. A zenehallgatási praxistól elemelkedik, amennyiben úgy hallgatjuk, mint egykor a pórnép „követte” a latin nyelvű misézést. Svájc négy nyelvén énekelnek, a ritkán hallható rétorománra is hallunk példát – a kísérőfüzet kizárólag az énekelt nyelveken tartalmazza a zsoltárszövegeket.
Az együttesalapító Stephanie Boller kilenc társával énekel ezen a felvételen. Két-két énekes alkotja a cantus, a tenor és a basszs-szólamot, az altus szólamon négy énekes osztozik. A neveket olvasva, kitűnik, hogy a svájci iskolázottságú együttes tagjai több országból származnak – talán nem lett volna érdektelen feltüntetni a tagok nemzetiségét.
Egy-egy tételben legfeljebb nyolcan énekelnek, tehát az egy- és többszólamú letétekben kamarakórusként és énekegyüttesként (amikor minden szólamot egy-egy énekes szólaltat meg) egyaránt funkcionál. A műsort három forrásból állították össze: az „ősforrás” a Kálvin János által kiadott, 1562-ban megjelent, első teljes zsoltároskönyv, emellett Claude Goudimelnek a két évvel későbbi négyszólamú zsoltárfeldolgozásaiból válogattak, amelyek Európa-szerte megannyi nyelve lefordítva váltak népszerűvé, valamint Jan Pieterszoon Sweelinck zsoltármotettáiból, amelyek – „specialitásként” – rétoromán szöveggel voltak otthonosak az egykori Svájcban.
A szerkesztési alapelv a parallelizmus: többnyire kétszer szerepel egyazon zsoltárszöveg, másodszor általában Sweelinck művében. A műsor közepén két Sweelinck-tétel önmagában sorjázik, majd a „finálé” előtt ismét tőle hallunk egy „intermezzót”. A befejezés mi más lehetne, mint a talán legközismertebb 150. zsoltár – mindhárom forrásbeli verzióban.
Az interpretáció értő, kristálytisztán rajzolódnak ki a szerkezetek, ugyanakkor élettel teli, mintegy arról tanúskodván, hogy korántsem csupán a zenei múlt egy értékes darabjának hangzó életre keltése volt a cél, hanem mintegy közösséggé formálni az előadókat a hallgatókkal. Merthogy egyetlen betű különbség világokat választ el egymástól – illetve forraszthat eggyé (közönség és közösség).
(CLAVES . 50-3008)
