Black Saint–Karsay és tsa.
Az utóbbi évtizedben egyre markánsabban rajzolódik ki a jazz avantgárd, a free jazz muzsikusainak a korábbi, konvencionálisabb formák felé fordulásának folyamata. Ezt sokan – főleg kritikusok – a forradalmárok megszelídüléseként, konszolidációként, míg mások – főleg muzsikusok – hagyományőrzésként, gyökereik tudományos igényű kutatásaként interpretálják. Mindez semmiképpen nem ítélhető meg feketén vagy fehéren. A társadalmi fogadtatás és a művészi kifejezés szabadságának viaskodása évszázados jelenség. A legnyitottabb, legkreatívabb producer is jól eladható lemezeket szeretne kibocsátani hosszú távon. Még Bob Thiele, az Impulse szép emlékű menedzsere is nyomást gyakorolt Coltrane-re 1961-ben, a Village Vanguard session viharos fogadtatása után, és ennek hatására születtek az azóta klasszikussá vált Ballads, valamint a Duke Ellingtonnal és Johnny Hartmannal készített albumok. A Standards, In The Tradition vagy a Tribute To… típusú programok a legalkalmasabbak olykor a kompromisszumok csomagolására.
Szigeti Péter
Oliver Lake zenéjéből mindig is sütött a Dolphy-aura mind tónusban, mind frazírozásban, mind a kompozíciókban és azok felrakásában. Dolphy bár Mingus, Coleman és Coltrane partnereként a free jazz legnagyobb és formatív korszakának katalizátora volt, és tagja a névadó együttesnek, saját munkáiban soha nem lépi át a bop harmónia és tonalitás konvencióinak határait, csak a végsőkig feszíti azt. A bop kvintett formula Dolphynál a lehetőségek legvégső határáig terjeszkedik, és avantgárd hatást kelt, míg az Oliver Lake kvintett muzsikálása olykor zsákban futásnak tűnik. Mindezért elsősorban a ritmusszekció, illetve a dobos a felelős. A nyitó ¾-es darab páratlan metruma még intenzív, töltögető kisdob és tom munkára és gazdagabb poliritmikus játékra készteti, utána azonban meglehetősen színtelen, üresen konvencionális mainstream-kíséretet és közhelyes szóló megnyilvánulásokat hallunk, bár kétségtelenül kitűnő tempóban. A zongorista néha a témák átvezető részeiben, valamint rövid szólóinak első periódusaiban bemutatja, hogy nem „csak” egy a sok kitűnő Hancock-Tyner vonalvezetésű mainstream zongoristák közül. A szólisták közül a trombitás tűnik a legkonzisztensebbnek. Bár intonációs problémákkal küzd, ez a legnagyobbaknál is gyakori. Miles Davis, Chet Baker, Freddie Hubbard sokat meséltek ansatz nehézségeikről, amit mindig feledtetni tudtak invencióik kifogyhatatlan áradásával vagy frazírozásuk eredetiségével. Russell Gunn még újonc az élvonalban, de nagy jövőt ígérő, eredeti egyéniség. Motívumaiban a klasszikus Miles Davis és Freddie Hubbard sejlik, de már új köntösben.
Maga Oliver Lake látszik leginkább küszködni, hogy megtalálja hangját ebben a látszólag gazdag lehetőségeket kínáló, de valójában nagyon is körülhatárolt zenei környezetben. Különösen az első két darabban (Fire Waltz, Hat And Beard) érezhető, hogy szinte kötelességszerűen ugrál a saját és a konkrét programot összekötő, fő stíluskarakterek: a Dolphy-passzázsok, a rhythm-and-blues és a saját magára jellemző, deklamáló free motívumok között. Nem tudni, hogy a felvételek során az egyes darabok milyen időrendben születtek, mindenesetre az albumon kitűnően vannak szekvenciába rendezve. A Lake-szólók egyre összefogottabbak és egyre konvencionálisabbak. A free elmarad, egyre több a mainstream játék, a manapság divatos r&b jellegű érzelmi kitörésekkel, és a szájbarágós Dolphy-utalások is ritkulnak. Az ikon előtti tisztelgés inkább a témák kidolgozásában mutatkozik meg. Ahogy elsimulnak a szólók hullámai, úgy lesznek egyre izgalmasabbak, gazdagabbak a témafeldolgozások, kiemelve a Dolphy œuvre monkos sarkítottságát, gyémántos csillogását. Mindez a záró darabban, Gerald Wilsonnak, egykori mesterének írt Dolphy-opusban csúcsosodik ki, amely az eredetivel való összevetésben is igencsak megállja a helyét ötletgazdagságban, fényes, testes hangzásban, kihasználva a két fúvósra való felrakás lehetőségeinek maximumát. A recenzió megírása előtt végig bujkált bennem az összehasonlító meghallgatás kísértése, de úgy éreztem, hogy ez nem lenne fair. Meg kell próbálnunk a művészeti alkotásokat önmagukhoz és közvetlenül az általuk keltett érzésekhez mérni. A Gramofon szeptemberi számában olvastam Lakatos Tony szavait, hogy szerinte a jazz gyönyörű szép nő, kisminkelve, de halott… igazán nem történik semmi… amikor jött Charlie Parker, előtte senki sem játszott úgy, mint ő… most meg az játszik jól a fiatalok közül, aki úgy játszik, mint…
Nos, Oliver Lake és társai leginkább úgy játszanak, mint önmaguk, és ezért tudom a Dedicated To Dolphy című albumot szívesen újrahallgatni, minden kemény kritika ellenére.
Oliver Lake Quintet:
Dedicated to Dolphy
Black Saint–Karsay és tsa.
Oliver Lake Quintet:
Dedicated to Dolphy
Russel Gunn – trombita,
Oliver Lake – szaxofon
Charles Eubanks – zongora,
Belden Bullock – bőgő.
Cecil Brooks – dob
Gramofon – 1997-es évfolyam – 10. szám – 25. oldal – pdf: 27. oldal
https://gramofon.hu/wp-content/uploads/2022/08/gramofon-1997-10.pdf
