Az egyiptomiak főnixet gyönyörű vörös-arany tollú madárként ábrázolták, mely élete végén a fahéj-ágakból épített fészkét felgyújtva elpusztul, a hamvakból újjászülető fiatal főnix pedig a maradványait eltemeti Héliopoliszban, Ré napvárosában, majd újra kezdi a lenyűgöző szárnyalást. A görögök kiegészítették a mesét azzal a motívummal, hogy az Arábiában élő madár hajnalban mindig megfürdött a kút vizében, és ilyenkor Apollón megállította kocsiját, a napot az égen, hogy meghallgassa énekét. A lemezborító tehát ne tévesszen meg senkit, az angolszász kultúra szereti a mitológiai meséket tovább szőni, például úgy, hogy egy képpel utal rá. Az amerikai jazz ifjú főnixe 1992. október 20-án született New Yorkban, a mese vége miatt sem kell aggódnia, mert a legendák több száz (máshol ezer) évet jövendölnek neki.
Iván Csaba
Manhattan cseppet sem legendás dominikai negyedében nőtt fel, ahol főként latin zenéket, leginkább merengue-t és salsát játszott, majd találkozott a New York-i New School University jazz programjában néhány olyan kreatív rutinos zenésszel, mint Billy Harper, meg a legfontosabb mentora Gary Bartz. Aki a jazznyelv tökéletes elsajátítása mellett Charlie Parker és John Coltrane figyelmes tanulmányozására bírta rá. Hamarosan híre járt zenész körökben, hogy felbukkant egy karizmatikus, eredeti tónusú és roppant dinamikus szaxofonos, aki jól illik a jazz, a funk, a R&B, a hiphop és a soul formációkba is. Érkeznek a felkérések, játszik Clark Terry fontos Young Titans of Jazz lemezén, sokat foglalkoztatott session zenész, Gregory Porter és Theo Crocker, Anita Baker és Alicia Keys, Clark Terry, Reggie Workman, az egykori Coltrane-dobos Rashied Ali, Vanessa Rubin és James Blood Ulmer formációjában is fontos szerepet kap, David Murray pedig elvitte turnézó big bandjébe. Játszott Barack Obama 2009-es elnöki beiktatásán is. ahova véletlenül nem tévedtek be a zenészek.
Az új jazz trend főnixének első szárnypróbálgatása debütáló albuma (Retox,2012), melyen soul- és funk-feldolgozásokat hallunk. Karakteres egyéni hangjának köszönhetően bekerül közreműködőként Robert Glasper jazzkiáltványba, a 2016-os Everything ‘s Beautiful albumra, amin Miles Davis hangmintákat felhasználva „újragondolt” feldolgozásokat játszanak. A második Rise Up (2018) Prince-ihlette sorozatban elmegy a falig, amikor a tradicionális jazzkonzervatívok már megkérdőjelezik, hogy nem ment-e le közben a térképről? Hogy aztán előálljon a New York-i altista az Alice és John Coltrane előtti tisztelgő Pursuance: The Coltranes-szel 2020-ban. Izgalmas zenei szövetet teremtve a spirituális jazz és a kortárs kamarazene között olyan jazz-nehézsúlyúakkal, mint Regina Carter, Ron Carter és Reggie Workman. Úgy Coltrane-ebb Johnnál, sprirtuálisabb, mint Alice, hogy látszólag egy sajátos Central Park East Coast nyelvezetet használ szellős R&B alapokkal, soul és funk ízekkel, karakteres posztbebop formákkal. Az oldalán feltűnik az albumon az egyébként válogatott legénység közt a mester Gary Bartz is. A Pursuance megjelenése után Benjamin az altszaxofonosok „emelkedő csillagainak” élén találta magát a DownBeat kritikusainál.
Az idén megjelent Phoenix című albummal pedig eljött a pillanat, mikor Apollón – és minden jazzkedvelő – megállíthatja a szekerét, hogy figyelmes pillantást vessen a jazzégbolton megjelent új fénylő csillagra. Az album rögtön úgy kezdődik, ahogy az álmoskönyvek szerint nem szabad lemezt indítani: rendőrkocsi szirénáját és lövéseket hallunk az Amerikkan Skin intrójában, majd Angela Davis aktivista hitvallását halljuk a változásokban vállalt felelősségről. A szövegeknek fontos szerepet szán: „Azt akartam, hogy az emberek ne csak érezzék, amit a dalokban a szaxofonon eljátszok, de értsék is a szándékomat, ezt közvetítik a szövegek”. Ezért szólal meg már az első felvételen Davis, majd a Peace Is A Haiku Song– ban ezért olvassa fel Sonia Sanchez saját versét. (Csak ő vendégkomponista egyébként két szerzeménnyel, itt egy új verziója hallható a Blast-nak, az eredeti felvételen Benjamin szaxofonozott). Lakecia, a fiatal generáció legjobbjaihoz hasonlóan magabiztosan elénk teszi New Mornings-ban a lapjait: a múltból merít, de rendhagyó módon értelmezi a hagyományőrzést, ő a maga generációjához Immanuel Wilkins módján saját zenei nyelvükön akar szólni. Jó példa a tradíciók jelenlétére a Moods, meg a hallgatottsági listákon taroló Mercy, amiben persze annak is szerepe lehet, hogy Dianne Reeves közreműködik a felvételen. A Jubilation kiváló illusztráció arra, milyen izgalmasan hangszerelt, sok műfajból építkező, de dominánsan poszt-bopos hangzás ez. Hallunk érdekes párdarabokat is az albumon: a Rebirth és a Trane például az újrakezdés és szárnyalás himnuszai. A Basquiat, a neo-expresszionista szvit mellé jól illik a futurista Szupernova – melyben Wayne Shorter üzenetét mondja el – aki a „végső guru” Lakecia számára – feltéve a legfontosabb kérdést a lemez a hallgatójának, ha már a szekeret úgyis megállították: mi fontosabb a léleknél és a lelkiismeretnél?
(Phoenix, Whirlwind Recordings – 2023)
