Mozart Figaro házassága és Verdi Falstaff operáját két neves kortárs rendező egészen egyéni felfogásban mutatta be. Koncepciójukat sem a közönség, sem a kritika nem értékelte pozitívan. A humortalan előadások „búú” orkánba fulladtak.
Székely György
Bukások a salzburgi operaszínpadon: avagy az eltévedt Don Giovannik
A Figaro házassága és a Falstaff, mindkét vígopera rendezése ezúttal gyászosra sikeredett. Ám először az jutott eszembe, hogy a színpadon három kiváló Don Giovanni szerepelt, csak egy tévedés folytán nem a megfelelő szerepben.
Az idei Figaro rendezője az osztrák Martin Kušej, a világ vezetőszínházi és operarendezői közé tartozik. 2002-ben a salzburgi Don Giovanni-ban szexőrült, immorális karakteropatát mutatott be, Thomas Hampson zseniális alakításában, és itt tűnt fel először, viharos sikerrel Anna Netrebko, mint Donna Anna.
A dél-tiroli, remek baritonénekes, Andrè Schuen Salzburgban tanult, és korábban a Figaro címszerepét, jelenleg Don Giovannit énekli a világban hatalmas sikerrel. Most a gróf szerepét osztotta rá a rendező, aki ebben a szerepben egy agresszív maffiafőnököt alakított. Első megjelenésekor egy véres hulla zuhant ki a színpadra. A történet ebben a hangulatban zajlott tovább, megbecstelenített fiatal lányok véres kombinékban tűntek fel, Bartolo unottan cigarettázott felvonásokon át, egy pisztolyt szorongatva. Suzanna ingadozott a gróf és a halványan szereplő Figaro között, miközben a grófnő sehol nem találta a helyét. A történet haladt a teljes káosz felé, míg a szereplők két táborra szakadva pisztolyt szegeztek egymásra. Ám ekkor, a darab végén a pisztollyal Bartolo (az amúgy remekül éneklő és a közönség által is nagyra értékelt Kálmán Péter) cigarettára gyújtott. Ezt az „óriási poént” már nem viselte el a közönség, hatalmas „búú”- és füttyorkán fogadta a rendezést. A Bécsi Filharmonikusokat a francia Raphaël Pichon vezényelte életében először, de szokatlan koncepcióját végigvitte az együttesen. Pichon egy neves kontratenor énekesként indult, majd régi zenei együttest alapított „Pygmalion” néven, amely koncertjeivel, lemezeivel nagy sikereket ért el. A Figaro partitúrája az ő olvasatában a barokkhoz közelített, élénkebb tempókkal, kissé élesebb hangzással. A continuo játékos a harmadik felvonás elején megszólaltatta Mozart: Gigue című kis darabját, amely egyébként Schiff András egyik kedvence is. Érdekes kis mű, néha kissé atonális hangzása amúgy tiszteletadás J.S. Bach zsenije előtt. Az énekes-színész produkciók egyébként kiválóak voltak, elsősorban a Susannát alakító Sabine Deveilhe, aki amúgy a karmester felesége, de jelenleg az egyik vezető francia szoprán is, főleg a barokk zene és Mozart világában. A másik népszerű francia énekesnő, Lea Desandre Cherubino szerepében is nagy tapsot kapott. Bartolo egy maffia történetben kulcsszerepet kaphatott volna, de sajnos a rendező „ellopta tőle a show-t”, sőt, a legjobb áriáját is megcsonkították, így leginkább háttal a közönségnek, unottan kellett üldögélnie vagy egy fényképezőállványt rakosgatnia. A cselekmény ötletek híján teljes unalomba és a közönség elutasításába fulladt.
A másik két korábbi, sikeres Don Giovanni-alakító, Gerald Finley (az idei Falstaff) és Simon Keenlyside (idén Ford szerepében) sem tudta megmenteni a jelenlegi legprovokatívabb operarendező, Christoph Marthaler Verdi: Falstaff értelmezését. A rendező egy filmforgatás reménytelenül kaotikus jeleneteit 3 párhuzamos színpadon vitte színre. Az egyiken egy fürdőmedence volt, melybe minden különösebb indok nélkül egy-egy statiszta időnként bezuhant. Aki nem olvasta a műsorfüzetet, az nem tudta, hogy azért szerepelt két Falstaff a színpadon (egy kövér rendező és egy sovány énekes), mert ez tiszteletadás lett volna Orson Welles neves színész-rendező egykori Falstaff filmje elött. A sovány Falstaff, mint aki egy erőltettet fogyókúra után szorong, gyászos arccal énekelte végig a címszereplő eredetileg kedélyes, humoros szerepét. A windsori nők hiába igyekeztek komikusak maradni, hangjuk sokszor nem is érte túl a színpadot a zenekar nem megfelelően koordinált vezetése miatt. Ingo Metzmacher, aki sikeres német kortárs zenei karmesterként szerzett nevet magának, nem tudott megfelelő kapcsolatot teremteni színpad és zenekar között.
Végül a kövér rendezőt is bedobták a medencébe, de a humor valahogy nem jött össze az előadásban. „Falstaff humor nélkül” volt az egyik kritika címe, és a „búúorkán” itt sem maradt el. Kellemes színfoltot mindössze a két fiatal énekes, Giulia Semenzato (Nannetta) és Bogdan Volkov (Fenton) kettőse jelentett.
Verdi: Falstaff – a két Falstaff (Marc Bodnar – Orson Welles, Gerard Finley – Sir John Falstaff), fotó: Ruth Walz
A fesztivál megoldást kínált az operarendezéseket elutasító publikumnak is, három mű hangzott el koncert előadásban: Purcell: A tündérkirálynő, Bellini: Rómeó és Júlia (I Capuleti e i Montecchi), valamint Berlioz: A trójaiak. Ez utóbbi főszereplője korunk amerikai tenor sztárja, Michael Spyres volt.
A fesztiválon több, mint 220 előadás hangzott el, közöttük egy 9-12 év közötti gyermekekből álló produkció, Monteverdi Orfeoja alapján. Ugyanis gyermek-zenei tábort szervez minden évben a fesztivál többféle témában is, ahol a zeniskolák legjobbjai alakítottak együttest, komoly, napi 8 órás próbákkal. Ezeken részt vettek és a bemutató koncerten játszottak a gyerekekkel a Bécsi Filharmonikusok tagjai is.
Eközben a világ vezető zenekarai, karmesterei és szólistái is felvonultak. A 82 éves születésnapját itt ünneplő Riccardo Muti hihetetlen aktivitással egymás után – főpróbával együtt – négyszer vezényelte el Bruckner 7. szimfóniáját Verdi két szakrális énekével a Bécsi Filharmonikusok élén. Ezt a produkciót méltán a legjelentősebbek közé sorolták az idei fesztiválon.
A salzburgi hírességek közül még ki kell emelni Csobádi Péter zenetudós professzort, aki korábban a Húsvéti Ünnepi Játékokat is irányította, s Herbert von Karajan sajtófőnöke volt évtizedeken át. Most lett százéves, amit egy meghitt rendezvény keretében, lakóhelyének polgármesterével, a város prominenseivel, családdal és barátokkal méltó módon ünnepeltek. A 100 éves zenetudós megtartotta szellemi frissességét, néha vitriolos humorérzékét, és reflektált az Ünnepi Játékokra is : „Az önmegvalósító operarendezők számára vissza kellene állítani a halálbüntetést – méghozzá minden előzetes tárgyalás nélkül!”
Csobádi Péter 100 éves születésnapi ünnepségén (privát felvétel)
Reszkessetek operarendezők!
Fedőkép: Mozart: Figaro házassága
színpadkép fotó: Matthias Horn
